Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Albert Gábor: Ének és malomzúgás (esszé)

nan politikai terminusok tolakodnak mondatainkba, és ki tudja vagy akarja észrevenni, hogy az unott mezbe öltözött szó most és itt „nem tulajdon jegyzésben vétetik.” A lélek kész, de a test erőtelein, az öntudatos szándék a rosszul bejáratott agy kátyúi között minduntalan orra bukik.

*

A szándékot azonban nem a bukások minősítik, még esak nem is a félreértések. Azt persze észre kell vennünk, hogy a politika a frazeológiai felszínen túl a kultúra mélyebb, szerkezeti régióiba is behatolt. Mindettől sokan szenvednek, s mivel összeszokni képtelenek vele, „új” nyelvein kezdenek szólni '(madánnyelven vagy a madarak nyelvén), amelynek alig-alig van köze a „hagyományoshoz”, ahhoz, amelyet megszoktunk, és melynek gesztusrendszere — a hamis és olykor levetkőzni való hazug asszociációi ellenére is — mégiscsak érthető. Mások ugyanezt teszik, csak fregoli módra radikálisan kifordítják a „hagyományt” és az „újat”, nem ismerik el a nyelv megzavarodását, s (inkább az érthetetlen „újat” kárhoztatják és hűségesen kitartanak a .^hagyományos” rossz mellett. Csák igen kevesen nem veszik nyakukba a rabszolgává nyomorító tertium non datur igáját, és a minden áron való újítás és hagyománytisztelet kétes értékű alternatívájából a megértéshez, a történelmi vizsgálathoz fellebbeznek.

A politika diktatúrája a kultúra felett — s itt most nem a politikai hatalom időnként megnyilvánuló, könnyen leleplezhető, esetleges önkényesfcedé- seire gondolok, hanem arra az előbbitől gyakran nehezen elválasztható folyamatra, ahogy a politikai szellem a kultúra sajátos területére 'benyomul, azt átstrukturálja, saját képére alakítja, értékrendszerét gyökeresen átrendezi, és hogy alávetettségét egyértelművé tegye, még terminus teehnicusáit is ráerőlteti — .tehát a politika ilyesféle térhódítása a kultúrán belül nem az utolsó tíz, húsz vagy negyven év „fejlődésének” következménye. Gyökerei azokba a történelmi rétegekbe nyúlnak, mikor a nemzeti kultúra a jobbára (legalábbis szellemében) idegen politikai hatalom ellenlábasa volt. Miikor a kultúra, hogy eredményesebben vehesse fel a harcot, önkiónt vette át az ellenfél (politika) harcmodorát. A hadakozásra rákényszerült és az alternatívák nem holmi minőségi fokozatokat, hanem a lét vagy nemlét (kvázi) választását kínálták. Gyakran pusztán nem is maga a kultúra volt a tét, hanem a kultúrát hordozó (és nyelvében élő) nemzet. A kényszer alakította szerep áthagyományozódott, s mikor a politikai hatalom kereken száznyolcvan fokos fordulatot vett, sokan úgy hitték — főként akik jóhiszemű kényelemszeretetből vagy hasznot hajtó tehetetlenségből szívesen összetévesztették vágyaikat a valósággal, és a változó szerepet könnyen azonosították a kultúra sajátos és konstans lényegével —, hogy a kultúra, és azon belül az irodalom nem más, mint ancilla politicae, azaz a politika szolgálólánya.

A történeti egymásrakövetkezés, a folyamat azonban nem feltétlenül fejlődés, és nem minden múlt hagyomány is' egyszersmind. Annak idején, az ősidőkben — ahogy előbb már említettem — a politizálódásnak (pozitív történelmi (és kulturális) rendeltetése volt; a későbbiekben azonban a szerepcsere folytán minden megváltozott. Ráadásul a jelenbe átforduló „múlt” a kor transzformációin átesvén szerencsétlenül kompromittálta magát (a sematizmus hosz- szú évtizedére gondolok), és az ancilla-sorsot csak igen kevesen tarthatták „megtisztelő”-nek. A kétféle szolgálatot csillagűrnyi távolságok — etikai fény350