Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Kovács István: Vallomás - előszóban elbeszélve (esszé)

ig — tudatom alján, ha kételkelve is — a világon mindenkit magyarnak ne higgyek.

1956-ot hirtelen megőszült gyanmekfejjal éltem át. Sok volt a vér és sokkoló a hirtelen eltűnt emberek hiánya, a temetőkertté változott játszóterek látványa. December elején gyalog jutottam el a Mioszkva tériről a Teleki térre. Ez volt az első és utolsó történelmi sétám. A história a múzeumivá lett hónapban a halál kegyetlen és kaján mágusaként köszöntött rám: kitépett kerítés- palánkokból eszkaíbált, véres lepedővel letakart hordágyét lebegtetett előttem. Egy ember haldoklóit rajta néhány méterre tőlem, hol elképesztő fegyelemmel, hol öntudatlanul hánykolódva. Tudtam, ha meghal, el se kell mozdítani, mert a deszkák, mint sírgödröt keretezik be a földet s a koporsótlan halottat... Karhatalmi szolgálatot vállaló mostohabátyáimnak 'később szóvá tettem, hogy én másként láttam, ami a szomszéd utcában történt, mint ahogyan azt a fehér könyvben feketén leírják, ö azt mondta, hogy ez nem sérti a tények összességének igazságát. És ha mindenki másként élte meg a maga személyes történetét, mint ahogy leírva van? — makaeskodtam, szentnek akarván tudni a történelemről és a történelemnek írott szót. Miit ér a mámorító történelmi élmény, ha belehalunk? — valami ilyesmit válaszolt. Nem hagytam magam meggyőzni. Fotóalbumának véletlen lapozgatása közben felfedeztem két tdisztüskolás képet. Az egyik őt, a másik a barátját ábrázolta, akit egyébként ismertem. A II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskoláiban az ő osztályuk volt — tudomásom szerint — az első és egyben az utolsó érettségiző évfolyam. (Bátyám vezérkari ezredesként, szívinfarktusban halt meg nem sokkal érettségijük huszonkilen- oeditk évfordulója után.) A két tiszitiáskolás ifénykép alatt ugyanazt a magyarázatot olvashattam: „ellenforradalmi emlék”. Látszott azonban, hogy az „el- len”-t utóbb, kicsit más színű tintával illesztették oda. Ezt követően már megértőbb voltam iránta.

Rádöbbentem, hogy ki kell rekesztensm magamból a történelmet, ha létezni akarok. De nem tudtam úgy ibebábozódni, hogy önfeledt gyermekként keljek újra életre. Ügy éreztem, hogy miután testközelbe kerültem a történelemmel, az nemcsak roncsolóan belémtapadt, hanem — mintegy önvédelemből — .belőlem nőtt ki. Talán azért, ment ítélen-nyáron ott loholtam fölfelé, el-elvá- gódva, vissza-visszacsúszva Branyiszkó jeges meredélyén: — mellettem magyarul és szlovákul ordítozó honvédek, alant Guyon ütegei, amelyek belénkkar- tácsoltak volna, ha meghátrálunk. De mit kezdhettem a távoli múlt bennem növekvő vadhúsával, amelyet ereivel és idegeivel a közelmúlt .is behálózott. Nem a képzelet kínja .(melyről Vladimír Ra.rál vádlott huszonöt évvel később) táplálta ezreket az erekét, hanem a jelen, amellyel nehezen tudtam megbékélni. Mert kinek .tehettem volna fel kérdést mindazzal kapcsolatban, ami .bennem és körülöttem történt? És kitől kaptam volna rá választ?

Az egyéni szájzár .éved tovább .tartottak, mint a közösségé. A magas politika új, lassan mind frissebb levegővétele a hatvanas .évek elejétől pezsdítően hatott a társadalom egészére, az általános légkörre. Ahhoz azonban, hogy a helyileg és személyileg is körülhatárolható kisebb területi egységek atmoszférája is hathatósan megváltozzék, hosszabb időre volt szükség. Helye és funkcionáriusa válogatta, mennyire.

Engem akkortájt, az ötvenes évek vége felé nem azok a felnőttek zavartak, akiknek nyelve, gesztusrendszere gyakorlatilag mit se változott, hanem a történelemtankönyvek. Évekbe telt, míg kicserélték őket, de az újak is csalódást okoztak. Egy és ugyanazon eseménysort háromféleképpen is tanultam.

339