Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)

bált lengyelül az arra jövőknek, nem tudni, mit, a fejével bökögetett rám, aki tényleg cibáltam nagyon éppen, de az emberek csak közömbösen röhögcsél- tek, cigarettáztak. Csak egy teraszról szólt oda neki egy pincér, kérdezett valamit, de erre meg Anka mondta azt, hogy nem.

— Mit nem? •— kérdeztem tőle.

— You are not normal! — üvöltötte.

Bependerítettem abba a szobába, amelyiket átrendeztük, hiába gagyará- szott ellene az Ede, ide-oda tologattuk a szekrényeket, nem is tudtuk, miért. Ezért aztán egyszer csak nem toltunk tovább semmit. Az egyik szekrény ottmaradt a szoba közepén, ha nem is éppen szabályosam a legközepén, hanem valahol, ahol jó volt. Tárva tartottuk az ajtaját, pokrócokat raktam az aljára, s néha belefeküdtem délutánonként, összekuporodtam, feküdtem. De hát ismerte már ezt a szobát Anka. Nekilöktem első ottjártakor az egyik fotelnek, akkor is hülyült, el akart menni, most is félt, nagyon nézte a fotelokat. Állt. Sunyin figyelt maga köré, és tudtam, hogy ha közelítek hozzá, rúgni fog, ismertem á szokását.

Könyörögni kezdtem neki.

— Hát nem érted, hogy nem erről van szó! Hogy nem azért nem mentem el a találkozóra se, mert unlak. Tudom, hogy láttál, én is láttalak, valami fiúkkal feküdtél a parton, de nem mentem oda. NEM MENTEM ODA! MOST JÖTTEM ODA!

Tényleg nagyon kérleltem. Le is térdepeltem elé. Ott térdeltem előtte, összetettem a kezemet. Elmúlt belőlem az űzöttség, kiszállt az agyamból a düh, szelíd lettem, elviseltem volna viszonzás nélkül, ha hanyattlök, rámcsap, belém rúg. Most azt kívántam, hogy megbocsásson, megértsen, de mindegy, hogy megért-e, vagy meg se bocsát, csak én el akartam játszani neki egy szerepet, egy őszinte szerepemet. Ki akartam adni magamból valamit, alázatosságot, hogy ne értsen meg semmit, de ne is kelljen magyarázni, ne legyen mindig minden szokásos, hogy találkozgatni, csevegni, hogy ezt értse meg, tűrje el, ha nem képes másra, ha ő fölfogni nem képes, hogy mi a francnak találkozni, megbeszélni, itt meg ott, sokkal jobb akkor, amikor akarjuk. Én meg ott akartam. Akkor. Hazacipelni is nehezemre esett, egyszer el is ment a kedvem, majdnem, közben, míg rángattam. De erősebben akartam vinni, hozni, még abban a percben is, mint nem hozni. Már napok óta egyedül kószáltam, untam is már. De addig, míg nincs vége, míg semmi kedvem nincs teázni, várni azt, ami úgyse jön, csak valaki jön (így meg pláne nem), addig átnéztem rajta a parton is, a korzón is, mintha sose láttam volna, ezt mondta, de nem úgy néztem, mintha sose láttam volna, csak úgy néztem, mint aki nem látja, miért nem érthető ez?

összevissza hadonásztam, vertem a mellem. Szerencsére már kicsit röhögött rajtam. Ettől jobb lett, így volt jó.

— Mi a csudának teázgassak meg táncoljak veled, amikor éppen látni se akarlak?

Nem nyúltam hozzá, Ezen kívül mindent, minden mást megpróbáltam. Csúsztam-másztam. Sajnáltattam magamat, beültem a szekrénybe, be akartam csukni magamra az ajtót, de nem sikerült. Meséltem neki ezzel. Azt akartam, hogy megértse, mi történt velem napokig, mi folyik bennem állandóan.

— Mit érsz azzal, ha táncolni viszlek, tapizlak, naponta, közben meg nézem a tengert, mintha te a világon se lennél! Amikor nem rád vágyom, de nem is ellened folyik! •— Ezt már nem tudtam jól elmagyarázni angolul.

22