Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)

Akartam, hogy megértse, akartam, hogy megismerjen, nem, nem is ez, nem érdekelt, hogy hogyan, olyan akartam lenni, amilyenről nem tudtam, hogy milyen, csak tudtam, hogy most ő kell hozzá, éppen azért ő, mert azon a napon tánc után eljöttek hozzánk, de az még nem volt az. Együtt aludtunk, de reggel elment, és már a reggelt nagyon vártam. Amikor majd elmegy.

Anka nagyon óvatos volt, szinte tárgyilagos. Állt, cigarettázott. Egy kék vászonruha takarta el aznap azt, amire a legjobban kíváncsi voltam belőle, de nem, a vászonruhával együtt volt ő, nekem a vászoinruhás lánnyal kellett kezdenem. Zsebeket is varrtak a ruhájára, így egyik kezét belesüllyesztve, támadó állásba helyezkedhetett, talán inkább védekező állásba állt be, vagyis mind a kettő én voltam, az elnevezéseimet láttam magam előtt.

És eljött egy pillanat, amikor egyikünk se sejtette, hogy mi van, mi lesz, bár hogy az idő és benne a mi cselekedeteink mindig folytatódnak, az nem lehetett vitás.

Azon a nyáron az életem zökkenések sorozatának tűnt.

Az egyik zökkenő után vagy közben átöleltük egymást, egyszerre, teljesen egyszerre, meztelenek lettünk fokról fokra, nem is túl lassan, éreztük egymás bőrét (az övé szokás szerint kezdetben hűvös volt), vagyis én magamhoz szorítottam, csak egy szorítás volt, hosszan tartó, céltalan, az agyamhoz képest céltalan, mivel semmit se tudtam pillanatnyilag csinálni, semmi mást, csak szorítani, érezni, hogy szorítok.

Azt már nem is szinte, hogy kit' Valakit, és én.

Ó, Lengyelország ezerkilencszázvalahányban, bennem, én, ó én! Ezerkilencszázvalahányban, egy országban, nem, nem benne, nem voltam ón semmiben, irtózatos nagy valami voltam, ami nem fért bele semmibe, mégis.

23