Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Vékony Gábor: A dák-római kontinuitás-elmélet a koraközépkori Erdély történetének tükrében (tanulmány)
nától délre és északra is a később, az ezredforduló után idetelepült török népek, a vardarióta türkök, a besenyők és a kunok. A népek és események ilyen változó forgatagában nehezen gondolhatunk arra, hogy a rómaiak által feladott Daciában esetleg helybenmaradt romanizált csoportok változatlanul fennmaradtak volna. A kiváló román nyelvész, A. Philippide azt írja, hogy nem lehet tudni, mi itörtént az ilyen helybenmaradt csoportokkal, akiknek egyébként más nyelvet kellett volna beszélniük, mint a mai román nyelv előzménye. Szerencsére, hiányos forrásaink is elegendőek ahhoz, hogy erről megbízható képet alkossunk magunknak. Húsz évvel a provincia végleges kiürítése után, 291-ben arról értesülünk, hogy a gót tervingek és a taifalok a vandálokkal és a gepidákkal háborúznak. E germán népek 271 előtt kivétel nélkül Dacia közvetlen szomszédságában találhatók, a köztük folyó háborút bizonyosan a provincia feladása váltja ki, annak birtokbavétele az oka. Valóban, 360 körül már arról hallunk, hogy a Traia- nus császár által egykor létrehozott római tartomány területén a taifalok, victoalok és a tervingek laknak, azaz a III. század végének háborújából a szövetséges taifalok és tervingek kerültek ki győztesen, de a daciai koncból a victoal vandálok is leszakítottak egy darabot. Ez tükröződik a régészeti anyagban is. A római városokban megszűnik az élet, a nagy városi temetőkbe nem temetkeznek többé, ugyanakkor Erdély területén megjelenik a gótok addig Kelet-Európából jól ismert hagyatéka, jellegzetes falusi településeik, mint Sepsiszentgyörgyön (S fin túl Gheorghe), hamvasztásos sírokból álló temetőik, mint Baráthelyen (Bratei). A betelepülő gotoknak, taifaloknak és vandáloknak nincs szükségük a római városokra, a korábbi lakosok által elhagyott épületek rombadőlnek, elenyésznek, ahogy e városok nevei is ezzel együtt. Az egykori Dacia területén egyetlen római városnév sem maradt fenn, bizonyítván, hogy nem voltak lakosaik, akik ezeket a neveket az utánuk jövő népeknek örökítették volna, mint ahogy ez például Pannóniában történt, ahol ennek ellenére sincs nyoma a romanizmusnak. A felsorolt germán népek mellett persze más népcsoportokkal is számolhatunk Dacia területén. 367-ben, amikor Valens császár átkel a Duna északi partjára a mai Bulgáriából, a gótok a serrusok hegyei közé menekülnek előle, e hegyek a déli Kárpátok voltak. A serrusok népéről ugyan semmit sém tudunk, tudjuk azonban, hogy 376—381 között a hunok elől menekülő Athanaric gót király Caucalanda területéről elűzi a szarmatákat. Mivel ez a Gaucalanda a Délkeleti Kárpátok volt, valószínű hogy a serrusokban egy Irani nyelvű, szarmata csoportot kell látnunk, ennek megerősítéséül szolgál, hogy e korszak régészeti anyagában szarmata nyomok is vannak, mint például Maroscsapón (Cipáu). A hun korszakban és az azt követő időben e terület népi és politikai viszonyai teljesen átrendeződnek. Erdély területére ebben az időben kerülnek a hun unalom alá jutott keleti gótok, míg a hun uralom összeomlása után a gepidák foglalják el az egykori Daciát, nemcsak Erdélyt, hanem Kárpátokon kívüli részeket is. A gepidák leggazdagabb fejedelmi leletei is innét, a Szamos mentéről, Apahidáról és Szamos- falváról (Someseni) származnak, s a Maros mentén egymás mellett sorakoznak falvaik maradványai, hialottaik temetői: Baráthelyen (Bratei), Malomfalván (Maresti) stb. A gótok történetírójától, a VI. század közepén író Iordanestől pontosan ismerjük a gepida hatalmi terület kiterjedését. Ennek nyugati részén a Tisza folyik, délen a Duna határolja, keletről pedik a Prut (Flutausis) folyó, s ezektől befelé Dacia van . Erdély tehát a gepida hatalom központi része volt, Iordanes leírása és a régészeti leletek vallomása e tekintetben egybevág. A gepidák hatalmát 567-ben az ázsiai eredetű, török nyelvű avarok döntik meg. Noha Erdély területén ezután is találkozunk gepida hagyatékkal (Mezőbánd — Bandu, Marosveresmart — Veresmort), már a VI. század végén megjelennek itt a jellegzetes avar emlékek, éppen Erdély délkeleti részein, amint arra a köröndi (Co- rund) és az erzsébetvárosi (Dumbrávioara) leletek utalnak. Ugyanebben az időben, de biztosan adatolhatóan a VII. században találkozunk a szlávok jellegzetes földbemélyített kunyhóival, egyszerű edényeivel. Noha e korszakban írott forrásaink 328
