Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)

véget ért éppen a röpködése, emelkedése, zuhanása, bujkálása. Mindig ment, ment előre, bár ott bennem, ahol élt, sok minden más se volt látható.

Én kívülről voltaim, ő meg belülről közel jött, hozzám simult, ha simult. Láttam, de semmit se láttam. Szinte én volt.

Jó volt, ha jó volt, szép volt, ha szép volt. Söpörtem, gyalultam a homokot. Lihegve élveztem, hogy már nem akarok mást, most éppen.

Azt nem tudtam, hogy mit kiabálok néha. úgyse értették.

— Föld! Kül-föld!

Talán. Bugyborékoltam, hörögtem. Búcsú, de hova megyek? Nem érdekelt, hogy meddig tart, még mindig mentem azért előre, túrtam befelé magamat a kezemmel, lábammal.

El akartam érni a célt, megtudni a célt, azt érezni, hogy ez volt a cél, vagy az, amit átéltem közben

Vonzás szívott befelé, lökött kifelé. Csukott szemmel álltam most a rohamokat, bár nem vesztettem el a kapcsolatot a tengernél levéssel, a tengerparton fekvéssel.

Grazsina nyújtott valamit, fölém hajolva, mert én hülye, kinyitottam a szemem, nyiladoztam. Igazolványt. Rendezkedett már, mivel talán kicsit elcsendesültem. Kiütöttem a kezéből.

— Jezusz Máriá, kurva, good-bye! — sikítoztam.

A tenger meg csak hullámzott. Hát nagyon szeretnék én tengernél élni. Átesnék a tűzkeresztségen, hisztériákon.

Szabadban aludnék, csónakok közelében.

Aztán mégis elmentünk táncolni, sötétedéskor. Drótháló kerítésen belül volt .sátortető, féiltető, vászon (tetőzet alatt egy zenekar. Beljebb kellett kerülnünk, a kerítésen belül, de nem fizettünk, mert átmásztunk hátul, még sötétebbe, ahova nem világítottak lámpák.

Egyszer aztán már napok óta nem találkoztam Ankával, csak tekeregtem egyedül a sétányon, a parton, a korzón. Lefordultam a szállodasor felé, el aka- tam menni ahhoz az úthoz. Addig csak távolról néztem. Megint borús idő volt, fölvettem a fekete sapkámat. Zörgésre lettem figyelmes, székzörgésre. Az üres székek közt az egyik teraszon Anka mászkált, valahova el akart jutni, keresztültörtetve mindenen. Ezt jobban bírtam benne, mint a paprikaevést, ugyanis azt állította, hogy nem előlem menekült, hanem csak ilyen kedve támadt, észre se vett.

Utána vetettem magamat, lehúztam az egyik székre. Fehér lécszékek voltak, az egyik föl is dőlt, röhögtünk, illetve ő mérges is volt rám.

— Gyere, ne is ülj le! — mondtam neki, mert már pózba vágta magát.

Vonakodott. Elkaptam a csuklóját, és húztam magammal. Söpörtem széjjel a székeket a totál néptelen térségen át, és csak sziszegett, mivel nekiütközött néha a székek sarkának, rángatta a csuklóját is, de nem érdekelt. Én is lemondtam arról az útról, hogy odamanjek. Néztem arra is közben, a távolba, de az ellenkező irányba kellett vonszolnom Ankát.

— Gyere már! — Irtóra kérette magát, vagyis nem akart.

Sejtette, hogy hova viszem, azt hiszem, úgy hittem, hogy rögtön kapcsolt, nem kérdezett semmit, de csak azért lehetett így, mert ő is olyan volt, amilyen, neki is voltak gondolatai, elképzelései. Rólam is.

Odaértünk a Malgozsátá házához, már akkor nem is kellett annyira csavargatnom a csuklóját. Pedig nem törődött bele sokáig, hogy jöjjön, jönnie kell, egyszer belekapaszkodott a másik kezével valami szemétkosárba, és kia21