Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Bán Péter: Az Erdély története szakmai vitájának ismertetése
BÁN PÉTER Az Erdély története szakmai vitájának ismertetése (DEBRECEN, 1987. OKTÓBER 9—10.) Erdély a középkor óta mindenképpen sajátos helyet foglal el Kelet-Közép-Euró- páhan. Egyfelől földrajzilag jól elkülöníthető régió, amelyet minden irányból hegyvonulatok szegélyeznek, másfelől többféle etnikum (főként magyarok, románok, szászok), és több vallási irányzat, illetve kultúra találkozási területévé vált. Az utóbbi másfél évszázadban, különösképpen 1848, majd az első világháború óta politikai-nemzeti összecsapásoknak is középpontjába került. Végeredményben egy mintaterep lett a történeti kutatás számára, miközben számolni kellett az Erdéllyel kapcsolatos politikai-nemzeti érzékenységgel is. Ez utóbbi tényező lehetett a perdöntő oka annak, hogy a magyar történettudomány 1944 óta egészen mostanáig túlzott óvatossággal tartózkodott Erdély történetének átfogó monografikus feldolgozásától, hiszen a romániai történészek és politikusok reprezentáns személyiségei szerint a mai magyarországi kutatók nem lehetnek illetékesek a 20. századi országhatárokon kívül eső területek tudományos vizsgálatában. E nézet tarthatatlanságára talán elegendő analóg bizonyítók, hogy akkor milyen alapon lehetne kíváncsi egy amerikai kutató a Habsburg Birodalom, egy német vagy más történész az oszmán-török impérium, egy angol vagy francia régész, klasszika filológus az ókori Görögország és Itália egykori histórájára. Egyáltalán: el kell választani a jelenkor politikai nézetkülönbségeit a tudományos szakmai vitáktól, még akkor is, ha magyarok, szászak stb. ma is élnek Románia határain belül. A politika és a tudomány egymástól való függetlensége természetesen nem abszolút; a múlt iránti gondolati érzékenységet mindenkor inspirálja a jelen valósága. Viszont a történelem, mint a gazdaságot-társadalmat, politikai, katonai és művelődési folyamatokat a maga nemében totálisan feltáró tudomány, számottevő segítséget nyújthat a manapság zajló események mélyebb megértéséhez és a neuralgikus pontok, konfliktusok megoldásához. Mindezek nyomán érthetően aratott kivételes közönségsikert az Erdély története I—III. kötet (főszer.k.: Köpeczi Béla) megjelenése, amelyben a mai magyar történettudomány teljes tudósi felelősséggel összegezte az 1945 óta felgyülemlett újabb ismeretanyagot, illetve új, modern módszertani eszköztárral ötvözte a korábbi forrás- és szakirodalmi kutatásokkal. Mégsem tekinthetjük egyszer s (mindenkorra lezártnak Erdély különböző történeti korszakainak problematikáját, s a Debrecenben lefolytatott disputa éppenséggel ezt is világossá tette. A monográfia vitát érdemelt azért is, mert a kötet fejezeteinek szerzői maguk sem uniform, netalán unilineáris összekalapáltsággal írták meg az őket illető korok vagy témák históriáját. Azaz: nem volt eleve elrendelt ideológia a román történeti propagandával való szembeszegülés, sőt a polémikus hozzászólások kézzelfoghatóan érzékeltették a magyarországi kutatók közötti egyes nézeteltéréseket, módszertani (különbségeket is. Itt kell megjegyeznünk, hogy a háromkötetes munka szerzőgárdája „expressis verbis” nem vitatkozott a román történészek többségének gyökeresen eltérő véleményeivel, hanem az eddig feldolgozott, illetve feltárt (akár romániai kutatók által feltárt), olykor pedig friss alapkutatások nyomán csak most megismert források hitelt érdemlő „egyszerű” elemzésére törekedtek. Az ilyenféle — mondhatni: abszolút — tárgyilagosságot egyébiránt a vita során többen túlzónak ítélték (Benda Kálmán, Orosz Istt317
