Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Bán Péter: Az Erdély története szakmai vitájának ismertetése

ván). Mindenesetre a debreceni összejövetel szabad, ám szigorúan szakszerű vitaszelleme méltó módon megfelelt ennek, a jelenlegi magyar historiográfiai, és lényegében nemzetközi szintű mércének.

Bevezetőül Rácz István, a történettudományok doktora szólalt fel, akinek nagy érdemei voltak a rendezvény létrejöttében, hibátlannak mondható szervezésében. Mint az „írástudók felelősségét” példázó eredményt értékelte az Erdély történetét, hozzátéve: ez a mű éppen színvonalánál fogva nemhogy megengedi, de megkívánja a továbbgondolást. De nem kompromisszumok elfogadásának útján — ez a diplomácia nyelvében lehet csak nagybetűs kategória —, avagy oda-vissza csapkodó felelőtlen vagdalkozással, mert a tudományos előrejutásnak az életeleme éppen a nyílt vita, szellemileg és módszertanilag egyre kristályosodó eszközökkel. Véleményét sarkítva mondta: a monográfia írása és kinyomtatása közötti időben elhunyt két szerzőnek, I Mócsy Andrásnak! és 1 Trócsányi ZsoltnakI is leginkább kritikus észrevételekkel adózhatunk munkásságukhoz méltóan. Záró mondataiban Rácz István a konferencia színhelye, a mai Debrecen és a 16—17. századi cívisváros, mint az akkori szétszakított Magyarország találkozási pontja között vont gondolati párhuzamot.

Az október 9-i, péntek délutáni ülésszak első referense Bállá Lajos egyetemi docens a római császárkori Dacia Mócsy András által írt fejezeteivel egyetértve, egyetlen, ám alapkérdést tárgyalt nagy erudícióval: Dacia romanizációjának kérdését. A kötetben is elősorolt epigráfiai emlékeket valamelyest átértelmezve, nézete szerint a feliratok névanyaga jelentős részben nem latinos, hanem keleti hellenisztikus-görögös bevándoroltakra utal, és zömük gyors meggazdagodásra és hamari to- vábbállásra hajlamos kalandor elem volt. Mindenesetre semmi nyoma helyben maradt dák őslakosságra utaló civitas-szervezeteknek; a vándor keleti etnikumok köny- nyű szívvel hagyták el a germánoktól veszélyeztetett Daciát i. sz. 271-re. Az ún. dákoromán kontinuitás megalapozatlanságát „csak” megerősítette Bállá Lajos előadása.

Több hozzászóló egyetértett abban, hogy az Erdély története I. kötetének legprecízebben, a régészeti leletanyag imponáló rendszerezésével megírt fejezete Bóna István Dáciától Erdőelvéig címet viselő, tulajdoniképpen népvándorláskori része, amelynek lényeges konklúziója: az 5. század volt a régió településtörténeti mélypontja. (A „dákoromanizmus” alapján éppen ez nem lenne logikus!) A témában referens Fodor István nem is törekedett hamis babérokra, s a kötetben olvasható megállapításokat erősítő adatokon kívül csak egy-két részletkérdésben jelezte kételyeit (pl. hogy a kétségkívül honfoglaló magyarságra jellemző cserépüstök mindig nagycsaládi szervezetre utalnának). Ö volt viszont az első, aki a három kötet szerkesztésével kapcsolatosan az általános észrevételektől sem tartózkodott, s úgy hiszem, jogosan. Nevezetesen: hiányolt egy átfogó földrajzi bevezetőt, mivel — egyrészt — Erdély sajátos geográfiai helyzete mindvégig befolyásolta történeti sorsát, ha nem is mindig egyformán (pl. lehetett politikailag közömbös vagy mellékes — így a 18. században, de kimondottan frekventált terület is a török korban, a 19—20. századi politikai fordulatokkor stb.). Másrészt szóvátette, hogy az egymást váltó korszakok históriáját író szerzők nem tekintettek ki egységes módszerességgel a középkori Erdőelvén kívüli, szomszédos, elsősorban a Királyhágón túli, kelet-alföldi, későbbi partiumi, illetve a mai Romániához Erdéllyel együtt hozzátartozó régióra.

Ezt a következetlenséget, amely megtévesztést eredményezhet az olvasóban, Kristó Gyula a történelemtudományok doktora úgyszintén nem hagyta szó nélkül, ö egyébiránt a H—13. századi Árpád-kori rész referense volt a konferencián, s ezért tudatosan nem tért ki a honfoglalás, a kalandozások és általában a fejedelemség korával kapcsolatos saját nézeteire. Szóvátette viszont — szerkesztési és koncepcio- niális szempontból egyaránt —, hogy Bóna István régészeti alapozású fejezete áthúzódik all. századig, amit (követően Makkal Lászlónak írásos forrásokra építő következtetései a 9. század végével indulnak, és sokban nem egyeznek a Bóna által közölt eredményekkel. Például: Erdély Keletről avagy Nyugatról történt végleges benépesítését vallják-e; Bóna és Kristó az előbbi mellett foglal állást. Több részlet- probléma mellőzésével Kristó Gyula az erdélyi vajdai tisztség kialakulásának hiá318