Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Mihael Kuzmič - Kiss Gy. Csaba: Levélváltás a szlovén-magyar szomszédságról

közép-európai maradványföldön járnánk. A falusi fogadóra emlékszem, és persze az autópálya melletti illemhelyek állapotára gondolok (mifelénk, tisztesség ne essék szólván, mércévé vált ezen intézmények kulturáltságának a foka). Más megközelítésből: igen tetszett a szó pozitív értelmében vett polgárosultság. Amit annál magasabbra értékeltem, minél jobban tudatosítottam a szlovén nép paraszti tegnapját és tegnapelőttj ét.

És szerencsém volt olyan szlovénokkal és irodalmi művekkel találkozhatni később, akik és amelyek ugyanezt a szellemet sugározták. A nyitottság, az igényesség szellemét. Következetes gondolkozást, európai horizontokat és olyan önszemléletet, amelyik a szlovén kultúrát mindig szembesíteni igyekszik más kultúrákkal, amelyik hajlamos az önbírálatra, sőt az öniróniára is. Egy kis nép, melynek írói közül számosán képesek arra, hogy fölnőtt módon gondolkodjanak, nemzetük nemegyszer keserű múltját józanul szemléljék, megtalálván az arany középutat az olcsó illúziók és a túlzó borúlátás között. Nem véletlen, hogy értő olvasók körében nálunk számos híve van a szlovén irodalom újabb termékeinek. Statisztikai adatokkal én nem tudok szolgálni, sem a megjelent művekről, sem a kritikai visszhangról, de tanúsíthatom az érdeklődést: magyar irodalmi berkekben megbecsüléssel említik Kajetan Kovié, Vitomil Zupán vagy Drago Jianőar nevét. Saját olvasmányélményeim közül kettőt említenék, az egyik France Bevk megrázó (története, A föld sója (Kaplan Martin Cedermac), a másik Lojze Kovaé-ic A valóság című műve szintúgy kemény realitással szembesíti olvasóját. Bevk regénye nekem a mindenkori közép-európai kisebbség sanyarú sorsát példázza, mégpedig a szlovén viszonyokon túlnyúló egyetemes érvénnyel, hiszen nemcsak arról van szó itt, hogy egy kis szlovén népcsoport küzd anyanyelvéért Olaszországban, hanem mindazokról a drámákról, amit az anyanyelv vállalása jelenthet. És annak a könyörtelen mechanizmusnak a bemutatása, amellyel a fasiszta Olaszországban fokozatosan, de következetesen igyekeztek fölmorzsolni ezt a kisebbséget — modellszerű. Tanulságait érdemes végiggondolni többségiként és kisebbségiként is, nem elfelejtve, hogy a legtöbbször mindannyian tartozunk valamilyen szempontból többséghez és kisebbséghez is. Lojze Kovacic története — végső soron — engem a téma, a művészi kifejezésmód különbségei ellenére szintén a humanista értékekkel szembesített. Én azt hallottam ki belőle, hogy az ember ugyan gyönge és esendő, ki van szolgáltatva a hatalmasok kényének-ked- vének, mégis minden egyedében egyszeri és kioserélhetetlen, és hiába szeretnék számosán társadalmi-gazdasági meghatározottságára visszavezetni, cselekedeteit a biológia vagy a pszichológia törvényszerűségeivel megmagyarázni, mindig valami másról, többről is szó van.

De emlékezetemet faggatva valami földereng még, sokkal régebbi időkből, és azonnal bizonytalan is lettem, amint a számra jött a szó. Hallottam, olvastam róla ugyanis, hogy a szlovénok sérelmezik, ha muravidéki népcsoportjukat magyarul vendnek mondjuk. Emögött bizonyára van keserű történelmi tapasztalat, az az aggodalom (amely persze manapság szerintem teljesen indokolatlan), hogy esetleg vendeken magyarul valaki egy külön népet ért, amelyik nem tartozik a szlovénsághoz. Ezt nekünk, magyaroknak és közép-európaiaknak feltétlenül meg kell érteni, hiszen olyan példák lehetnek előttünk mint a lengyel góraloké, akikből Hitler külön népet, „Goralenvolkot” akart csinálni erőnek erejével, vagy a moldvai magyar csángóké, akiket némelyek magyar anyanyelvűk ellenére románnak tartanák. Én itt csak azt szeretném elmondani, az én gyermeki tudatomban, hogy jelent meg a „vend” népnév. Nem sikerült fölidéznem, hol olvastam és mikor: „a vendek Mátyás király népe.” Nem sok fogalmam volt arról, merre él ez a nép, milyen nyelven beszél. De mindenképpen pozitív összefüggésben szerepelt ez az epiteton ornans, valami olyasmi ragadt meg bennem, hogy volt egy nép, amelyik velünk volt; mintha nekünk, testvértelen magyaroknak, akiknek annyi ellenséggel kellett szembenéznünk, egy szövetségesünk lett volna.

Ha ebből annyi igaz, hogy a közép-európai nacionalizmusok bonyolult előítélet- hálójában magyar-szlovén viszonylatban nincsenek olyan torzképek és a kölcsönös gyűlölködésnek olyan történelmi eredetű merevgörcsei, mint más szomszédok között,

310