Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Görgey Gábor: Vadászszőnyeg (regényrészlet)

jégverem, mely téltől télig őrizte a januárban szekerekkel be- léhordott roppant jégtömböket; vidám teniszpálya, ahol nyár­időben délutánonként fél Sáros-megye összegyűlt, hogy vidám uzsonnázás közben egy-egy páros partit játsszanak; végül a parkot az országúttól elválasztó fenyves, akkora, hogy már ki­sebb erdőnek számított — kiserdőnek is hívták — és vad bú­jócskákat játszottak benne. Ebben a paradicsomban, már gyer­mekfővel, gyakran eszébe jutott: mi lesz ennek az ára? Mikor kell mindezért fizetni? Mikor özönlenek föl a patak másik partján meghúzódó falu szlovák parasztjai a parkba, a kas­télyig és be a kastélyba (hatalmas, mindent ellepő árvíznek látta ezt a képzeletében sokszor megjelenő pillanatot), és mi­kor hasítják le maguknak mindebből az életnek azt a szele­tét, mely szerintük megilleti őket? Nagyapa már nem gazdál­kodott, illetve csak az erdőket tartotta kezében, a földet és az állatokat átadta egyetlen életben maradt fiának, Sándor bá­csinak. Aki szigorúan, de igazságosan bánt a gazdaság népé­vel. A maguk módján szerették is őt, amennyire az urat a sze­gényember szeretheti. De Sándor bácsiban is megfordulhattak az ő gyerekesnek hitt gondolatai, mert egyszer, kettesben járva a hegyre felkapaszkodó rozstábla mellett, nagy gazdász- bajusza alatt dúdolni kezdett. — Tudod-e, mi ez? — kérdezte. S mikor ő nemet intett, mert ezt a dallamot valóban még sosem hallotta, Sándor bácsi azt mondta: — Ügy hívják, hogy Marseilles. Tanuld meg. — És elmondta a történetét, a francia forradalommal együtt, majd hozzáfűzte: — Ez nálunk is elkerülhetetlen. Egy feu­dális rezervátum nem lehetséges Európa közepén. Érted? Ne­künk búcsúznunk kell ettől. Vége. Szép volt, jó volt, nincs tovább! összehúzott szemében könny csillogott, ahogy egy rozska­lász szemeit morzsolta a tenyerében, megállapítandó, milyen lesz az új mag az idén? Itt, a kiserdő tövében, egy nagy nyári almafa alatt szok­tak heverészni hárman, ő meg két unokahúga, az ötfogásos ebédek után, kockás skót plédet terítve a fűbe, és fehér batiszt zsebkendőben szorongatva a színes savanyúcukorkákat, me­lyeket szigorú igazságossággal Mária néni, Sándor bácsi fele­sége, a nyáron oly népes ház gazdaasszonya — mert nagyma­ma már meghalt — szétosztott köztük. Mindig volt velük egy könyv — Jókai, Mikszáth, Verne Gyula — s ő a két lánynak felolvasott. Böbe és Ancsi hason és felkönyökölve, feszülten figyelte az arcát, mint akik ki akarják fürkészni, milyen for­dulat következik a történetben. És egyszer egyik szórakozot­tan cirógatni kezdte a talpát. Ádámban végigfutott az a jól­eső borzongás, mely azóta is élete legkellemesebb érzeteihez tartozott. Nem volt csiklandós, mint az emberek általában, hanem élvezte, ha csiklandozták. A lányok mikor először fe­dezték föl ezt a gyengéjét, szépen beosztva, naponként váltva egymást, így fizettek a délutáni felolvasásokért. Később pedig Az alkony előérzete Marseilles Rezervátum Európa kö­zepén Délutáni szertartá­sok Talpciróga­tó 289

Next

/
Thumbnails
Contents