Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Balázs Attila: váratlan találkozás, írói-szerkesztői attitűd, és még egy vicc, western-blues (de lehet akár eastern is), pár szó a magányról (kisprózák)
BALÁZS ATTILA váratlan találkozás Az anekdota szerint Kassák Lajos már nagyon fáradt lehetettt, mire Párizs közelébe ért. Ereszkedni kezdett a sötétség, kellemetlen köd szitált, s helyenkénti jégképződés veszélyeztette a gyér ülő közlekedők testi épségét. Éhes is volt meg álmos is. Az út akárha felfelé, az égbe kanyarodott volna, ezért Kassák jobbnak látta megvárni a következő reggelt. Majd a nappal fényénél leellenőrizzük — gondolta. Nem akarta elsietni. Enyhe légszomja volt. Hogy a légnyomás hány hektopascal lehetett azon az estén — akárcsak a levegő páratartalmának adatát — nem őrizte meg az emberemlékezet. Elég az hozzá, hogy Kassák Lajos kivilágított ablakot pillantott meg. tőle nem messze. Mindjárt sejtette, hogy ott él egy remete. Bekopogott és elváltoztatott hangon szállást kért. Meg egy kis kenyeret. Apró, tömzsi, szúrós szemű szőrmók volt ez a remete. Kicsit raccsolt, de az lehetett akár francia hatás. Zöld virágmintás pongyolát viselt, s ahogy a tűz átvilágította, Kassák Lajos minden különösebb erőfeszítés nélkül győződhetett meg arról, hogy milyen utálatos görbe lába van ennek a remetének. Emigráns lehet — villant át Kassák Lajos agyán. Párizs környéke tele van emigránsokkal. Ezt már mások is mondták. — Grigorij Jefimovics vagyok — mutatkozott be a remete. — Kér egy kis teát? — Kérek — bólintotta Kassák Lajos, miközben a kenyérvéget majszolta tűnődve. (Grigorij Jefimovics, Grigorij Jefimovics, várjunk csak!) — Hát ön nem halt még meg? Még él, Grigorij Jefimovics? — Élek — vallotta be szerényen a remete. Kassák Lajos nem tudott hová lenni a csodálkozástól. — Hát nem végzett önnel tizenhatban Juszupov herceg ármány tőre, azután hogy ön úgymond szent emberként, gyanús szekták tagjaként részt vett az udvari klikkek harcában és hatalmában tartotta a misztikumra és szórakozásra hajló, Przsevalszkij lovak keresztezésével kísérletező cári családot?! — kérdezte egy szuszra. — Igen . . ., akarom mondani: nem — zavarodott össze egy kicsit a remete. — Hány kockacukrot tegyek a teába? — Hármat — mondta határozottan Kassák Lajos, de észrevette, hogy Grigorij Jefimovics csak egyet csúsztatott a csészébe, a másik kettőt elsinkó- fálta. Mindazonáltal nem tette szóvá. (Vén smucig!) így ültek és hallgattak, nagyokat kortyolva a forró nedűből. Kassák Lajosnak határozottan ízlett. Végül — csaknem szerelmes hangon — maga a remete törte meg a csendet: — Ne aggódjon, Kassák úr — sóhajtotta —, nem lesz rossz sora itt nálam. Van egy papagájom, amelyik tud káromkodni, meg két kecském — ezeket igazából nem nehéz naponta megetetni, megitatni. Látom, nagyon beesett az arca! Ha muszáj, hát szerezhetünk amolyan asszonyíélét is meg minden... Meglátja, nem fog panaszkodni. Aztán meg, halálom után, ugye, a magáé lesz 274
