Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)

minden vagyok is, ott van bennem, ezért kívánok kijárni ide. Ugyanakkor sokat unatkoztam. Nyomasztott, hogy ott vagyok, ott kell állnom, és maradok is még. Minta netm volt, hogy mit kell csinálnom, valahogy mindenki másképp állt vagy mászkált, mint ahogy én szerettem volna.

Leginkább sötétedés előtt.

A tenger összehozott bennünket egy időre, olyan időbe, mely ilyenkor mintha nem is telt volna, mindegy volt, mikor történik, ami történik.

Sohase álltam elég ideig, bár alig bírtam ki, míg már mehettem végre. Iszonyatosan akartam menni már. Amikor meg elindultam, valami ottmaradt. A hátam mögött. Távolodtam. Már bántam, bizonytalanul. Ha mégis visszafordultam újra, hiába, megint ugyanaz ismétlődött. Akárhányszor visszafordulhattam és újra mehettem.

*

Nyújtózkodtam álmosan, kéjesen a tengerparton. A szél fújta a bőrömet, a karomat hátrafeszítettem a fejem fölött, addig-addig feszítettem, míg már fájni kezdett a vállam. Sütött a nap, melengette a bőrömet, miközben a szél hűtötte. Azért nyújtózkodtam annyi ideig, mert fogalmam se volt, mit fogok csinálni, ha befejezem. Barátaim nem messze ültek tőlem a homokban, nem volt kedvem őhozzájuk visszamenni, mégcsak látná se akartam, ahogy homokba fúródnak, vagy fetrengenek a tetején, mint ahogy én is, ha ott vagyok.

Besétáltam a tengerbe. Közel hozzám egy szőke lány lépkedett a vízben az anyjával. Az anyja, akit azonnal anyjának neveztem magamban, karba tett kézzel sétált, a tenger a combja tövénél ringott, a lányának, aki magasabb volt nála, lejjebb. Az anya is meg a lánya is bámultak be, az irdatlan víz és pára ott volt, ahova bámultak, ha azt néztem, én is ugyanazt láttam, mint ők. Nem tudtam, hogy azt akarom-e, hogy őket lássam, de inkább őket néztem. A lányt. Az anyját csak mellékesen. A hasonlóságot. Leghosszabban a lány fenekének" a hasonlóságát. A világoskék fürdőnadrág sötétbarna bőrön, erre nagyon odafigyeltem. Amikor már jó ideje figyeltem, lehajolt, vizet vett a tenyerébe, magára borította.

Fél oldalvást a hátuk mögött jártam, nem vehetett észre. De ezen a napon mindenkinek minden irányban volt szeme. Mint aki régen viszontfigyel, hirtelen felém fordult. Azt, hogy milyennek látszik ilyenkor egy arc, képtelenség kifejezni.

Irányt változtattam. A szárazföld homokjából kibányásztam barátomat, Kálmánt, rávettem egy kis sétára. Elindultunk, nem is sejtve, hogy milyen séta lesz ez. Mentiünk előre, az utunk meg kanyargott a fekvők között, a napernyők alatt, vesszőágyak mellett. Szélvédő vásznak mögül bukkantunk ki, olyankor az, aki védte magát a széltől, meglepődött, nézett ránk, vagy nem, és mi sem, csak elhagytuk azt, akit elhagytunk. Hosszú volt a part, mi meg kerestük az okot, amiért elindultunk, a célt, ami ott volt, bennem biztosan, mert ón voltam az, aki akart api.

Menni. Ez felelt meg legjobban az állapotomnak. Szándékaim nyíltak és világosak voltak.

Mentünk. Elkövetkezett a móló. Fölnéztünk rá, beszívtuk a büdös mohaszagot alatta, és örök időkre megjegyeztem ezt a pillanatot. A móló alatt menést. Elhaladtam külön is, külön, bár ment mellettem valaki, a barátom, én azonban teljes egészében átéreztem, hogy megyek a móló alatt. Tengerpar16