Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)

ton vagyok, lábam homokban (lépked, kagylók között is, ez egy pillanat, legalábbis nem sokkal több. Bár semmi sem jelzett semmit, semmiben sem tért el ez az elmenés más menésektől, egyáltalán nem. Egyfelől 'teljes volt a közömbösség.

Unalom, örökké visszatérő unalom.

Másfelől irtózatos élességgel láttam magam alatt a homokot. A süppedős talaj nedvesebb volt a móló örökös árnyékában. Halak, kagylók, apró élőlények rohadtak. Valahol, nem éppen szem előtt. A szaguk elárulta, hogy jól vannak.

Menés közben elmúltam, de nem múltban mentem. Nem akadt tehát idő, mely kifejezheti.

Elnézegettem a talajt. Elnéztem magamat, amint elnéztem. Mindjárt mentem. Fogok menni. Haladtam volna, ha nem halszagú már az, ami csak lesz. Ha elmúlt már az, ami van. Csak lesz az, ami volt. Időtlen időkig. Ha bennem is megyek, ez a menés nem ér véget.

Mit látok ilyenkor? Mit sejt ilyenkor a járó? Mi érintett meg egyszerre minden időben? Mikor mentem én ott? Ki voltam? Ha én vagyok, ez elég kevés ahhoz, hogy mindez bekövetkezhessen. Bepillantottam egy olyan térbe, mely látszólag magam voltam, bennem volt. Bennem is volt. Azonban nem fogadhatom el következmény nélkül. Nem maradhattam rezzenéstelen, amikor láttam, amit akkor láttam. Érezve. Élesen bevágó képet a saját talpam melletti tengerparti talajról, melyre ráesett a móló árnyéka, közben pedig már csak mentem ott, miközben még ott mentem.

Nem lehet véletlen, hogy ilyen kalandban van részem.

Belezuhantam valamibe, amiért szinte semmit se tettem.

Ä szándékok soha nem nyíltak és soha nem világosak. Ezt mindig is gyanítottam. Nem mindig. Még tulajdonképpen sohase gondoltam rá addig. Gon-, dőlni nem gondoltam. Csak amióta elkezdődött a búcsú érzése. Búcsú, nem is tudtam, mitől. Éppen attól is búcsú, amiről nem tudtam. Kezdtem tudni, hogy Vem valami. Lehet, hogy bennem. Lehet, hogy csakis bennem, ámbár ez majdnem valószínűtlen. Egyáltalán nem magamat éreztem ilyen esetekben.

Nem volt ez búcsú. Csak induláskor, elszakadáskor. Az, amitől el kellett búcsúznom, semmi se volt, már nem is értettem, mi történt velem azokban a napokban, mikor folyton búcsúzkodtam.

Miután túlestem rajta, megérkeztem.

És itt se várt semmi különös.

De attól az még volt.

Attól azért még ott mentem a móló alatt. Már elhagytuk.

Beletapostam a nedves homokba, beléptem a víz szélébe, talán, hogy lemossam a lábamról a móló-alattiságot.

Hát igen, az ilyen pillanatok is elmúlnak. A tenger vadul fénylett, mondhatni csillogott. Tenger nélkül nem ilyen lett volna.

Bármit csinálhattunk. Mehettünk tovább. Vissza is fordulhattunk, teljesen elernyedhettem, úgy érezhettem, hogy történik valami, aminek én csak a szűrője vagyok. Kellemes napsütésnek, napozásnak, napfürdőnek is nevezhetném. Sétálás napon, víz mellett, de aki sétál, az ki? Nem is az, hogy ki, hanem kapcsolat van a dolgok közt, melyek látszólag egymáson vannak csak, mint például én a tengerparton.

Elnevezhetetlen kapcsolatokat fogtam föl, pillanatról pillanatra újabbakat, arról szó sem lehetett, hogy bármit kezdjek én velük. Éppen én, csak azért, mert nekem is megmutatkozik.

17