Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)

Bementem a korzón egy sapkaüzletbe, vettem egy sapkát. Álltam az üzlet ajtajában, s gondolkoztam, hogy bemenjek-e. Vegyek-e? Előtte egyáltalán nem is jutottak eszembe sapkák.

Fekete sapkát választottam. Föltettem a fejemre, megnéztem magamat a tükörben.

Ijesztőnek találtam a sapkát, bár nem abban az értelemben, hogy rögtön megijedtem volna valamitől. Eszembe se jutott, hogy ijesztő, csak láttam. Láttam magamat a tükörben egy fekete, ellenzős sapkában. Legelőször meglepődtem. Figyelmesen néztem magamat.

Kisétáltam a tengerpartra A móló korhadt rönkfa lábai közt is madarak röpködtek, gyalogoltak, arra lent, ahol mér Ibüdös is volt, a nyálkás, moszatos cölcpök közt, bár jó időben kevésbé.

Borús napokon a víz fölcsapott, a mólón sétálók a gallérjukat föltűrve andalogtak. Kimászkáltunk mi is, vonzott a vége, hogy érjünk minél beljebb a tengerbe, a vízen, homályos volt, amit láttam, mégis akartam látni, mintha a móló végén jobb kilátás nyílt volna rá. Nem volt sehol se vég, dongott a láthatatlanul tovább terjedő víz, egy nagy végtelenség szélén. Mintha egy balkonon álltam volna, ahonnan a saját akaratomra látok. A mozdulatlan ismétlődésre, mely közben állandóan mozog. Vonulgatott a képzeletem ide-oda. A világ szélén álltam. Az idő szélén. Valaminek a kezdetén és végén. Ez vonzott bennünket. Unalomból. Ha már untuk a korzót, kivágtattunk a mólóra, amely direkt e célra, a korzó meghosszabbításaként épült. De éreztem, hogy ez nem unalmas. Amikor beborult, és álltam a ködben, én is látni akartam valamit, és láttam is. Beborította az agyamat a homályos, bizonytalan kívánás, csodálkozás.

Zarándokoltak ki az emberek, volt, aki másvalakit is átölelt, hogy párosán keringjenek ebben az idő ormán hallatszó csapkodásban, az idő nyúlványában, a hullámzásban, párosán is jó lehetett. Egyesek mutogattak másoknak befelé, vagyis kifelé, hogy ott már vége, ott van a nincs. Így lehetett átélni valamit, képtelenséget, nyaralva.

Egyedül is kijártam, olyankor is pillanatonként volt kellemes és kellemetlen. Semmi se kötötte le a figyelmemet, néha bevillant egy madár, hogy röpül vagy nem röpül, hogy lecsap vagy mocorog, fölröpül. Ilyenkor anélkül, hogy megfigyeltem volna a madarat, csak valami olyasmit láttam, hogy van. Nem is csak ő. Erre az oldalpillantásnyi időre madár voltam, aztán már megint nem. Hullámok csapódtak a hullámtörő szikláknak, s ha nem is voltam éppen szikla, ebben az egészben benne lehettem, ott, ahol nem az idő telt, hanem vágy volt idő helyett, az múlt, csapda fölött, veszélyben, de telt. A móló legvégén már az idő átadta a helyet a vágynak. A sejtelmességnek. Az igyekezetnek. Igyekeztem, hogy ott legyek. Belenéztem a múltba és a jövőbe, egyszerre.

Búcsú. Irtózatos erős búcsúvágy.

Egy móló végén, ahova csak megérkezem, de tudom, hogy még nem vagyok ott, ez nem levés, csak egy pillantás, de nemcsak előre, hanem vissza is.

Legjobban szerettem mégiscsak egyedül, bár mindenképpen egyedül lettem, mire kiértünk oda, ahol már a víz hangja figyelmeztetett arra, hogy itt már_más van. Fröcskölt, ahogy a szikláknak is csapódott, vijjogtak maradványok is, madarak, ez viszont már nem a sziklák és madarak ideje volt, még- csak nem is a vízé, mint hullámoké. Hullámzott, hullámokban jelent meg. Az, hogy mennyi minden nem történt meg, mennyi minden lehetnék. Mennyi

15