Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Mészöly Miklós: Érintések (Régi-új noteszlapok)

jón nem a gazdagság, mint kulcsszó (G.) rejtjéleződött-e itt. .. Mert ez volt az egyetlen ilyen beszélgetésünk, amire nem volt abban a pillanatban megfogalmazható válaszom. Csupán hosszabb hallgatás után visszakérdeztem ezt a kulcsszót. És többet nem beszéltünk róla, mindkettőnket lebénított a saját csendünk. Akárhogy történt is, bennem a fölismert gazdagság emblémájaként véglegesedéit a G-betűs képkivágat. Zs. a tragikusan megoszthatatlan kiváltság-kiválasztottság rejtjelével búcsúzott. Ma sem tudok elképzelni személytelenebből személyes, kiszolgáltatottabb büszkeséget.

Másképp tragikus képlet a másik emlék. A Balkánon végigvert német hadsereg többezer foglyával kerültem rövid időre egy táborba, Jugoszláviában. A partizán technika lelkileg is végsőkig elcsigázta őket. (Tömeges patológiás viselkedési zavarok, exhibiciós és autisztikus tünetek stb.) A fogolytáborok hangulata, körülményei egyébként is gyengítik az önellenőrzést és megkönnyítik a végletesen szókimondó megnyilatkozásokat. Egy szászországi SS- altiszt haldoklóit mellettem, több napon keresztül. Nem engedte, hogy állapotát jelentsük a parancsnokságon. Rideg autonómiával döntött, s bizonyára érezte is, hogy csak meghosszabbítanánk az agóniáját. Nagyon éles emlékem, hogy nehezen meghatározható, távolságtartó fölény volt a nyugalmában, majdnem fölöttesi fölény és jelzés, hogy különbözik tőlem. Bár egy ilyen benyomással óvatosan kell bánni, mert megtévesztően hiteles tünete tud lenni a halál-elfogadással járó távolodás nem megosztható élményének is. Utolsó óráit egyébként — mégis — meglágyította a kapaszkodás az élőbe, a testi érintés igénylése, a görcsös bensőségesség stb. Sőt, várta a szavamat is, és nem lehetett elkerülnöm a botcsinálta pap szerepét sem. Ügyetlen pátosszal — végre is huszonegy éves voltam — arról próbáltam beszélni, hogy ha a levegőbe zuhanunk ki, másképp kell úszni, mint mikor vízbe esünk. Az ilyenfajta, hitet, Istent, túlvilágot kerülgető szavaknak és célozgatásoknak pár nappal korábbi beszélgetésünkben volt előzménye köztünk. Mostohaapja evangélikus lelkész volt. Amennyit az altiszt korábbi szolgálati beosztásáról megtudtam (zsidókat begyűjtő, likvidáló csoportnál is szolgált), múltja zsúfolva lehetett fantomokkal. De már nem volt esélye, hogy eszme-bálványaitól — mint az egyetlen maradék önigazolástól — megszabaduljon. Mikor vizes ronggyal a száját töröltem, töredék szavakkal szükségesnek tartotta jelezni (nekem? magának?), hogy szereptudattal fog meghalni: „Ti (mármint én és a „többiek”) nem tudhatjátok — a jövőt mi (mármint ők) tudjuk, most csak nem sikerült.”

(Két emlék, két ti és mi. Megbocsáthatatlan szó-egybeesés. Éjszaka — nappal. Csak a szemponttalan História bilincselheti össze őket; s provokálhat további gondolatokat az eddig még nem eléggé felderített és elemzett speciálisan német holocaust irracionális gyökereiről; a judaizmus-kereszténység rokonság-komplexusának — úgy is mint vonzás-taszítás antimóniának — történelmi elfojtásba került, illetve szekularizálódott drámájáról. A vallás-pótlékká gerjesztett német fasizmus irracionális háttér-motívumairól.)

*

írószövetségünk közgyűlésén — i. sz. 1981-ben — az egyik fölszólaló állattenyésztési jártasságáról tett tanúságot. Úgy vélte, hogy az írók szívesebben verődnek kisebb önkéntes csoportokba, mint egy-egy figyelmükbe ajánlott nagyba. S miként bármely csordában megfigyelhető, kérődzni is szívesebben ké- rődznek ilyen kis csoportokban; s ilyenkor a tejhozam minősége, mennyisége

257