Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Mészöly Miklós: Érintések (Régi-új noteszlapok)
Némely történelemírás margójára: nem tárgyilagos az olyan álláspont, mely a maga idejében vitathatatlan tényeket vagy nem vesz figyelembe, vagy olyan mérlegre tesz, mely az akkori időkre nem hitelesíthető. KÉT EMLÉK (Asztali beszélgetések az antiszemitizmusról c. tanulmányból.) K. Zs.-t tizennyolc évesen deportálták a vidéki kisvárosból. Járulékos körülmény, hogy érdekesen, „kiválasztottan” csúnya lány volt s éppen az erős sémi vonások diszharmóniája tette „szépen” csúnyává. Reformátusként nőtt fel. A kisváros légköre olyan volt, hogy semmilyen lelki sérülésben nem kellett része legyen. Ilyesmit még a vidéki magyar kálvinizmus erősen Ószövetségre hangolt vallásoktatási téma-légköre sem élezhetett ki közte s a társai között. (Például, a bibliai történetek „világi-aktuális” lefordítása és szembesítése a mindennaposán tapasztalt életkörülményekkel, társadalmi megnyilvánulásokkal: az ősatyák példázatai és jeremiádjai a szószékről — majd kilépve az utcára a fel-feltJüinedező uszító jelszavak a falakon.) Ami mindig megvolt Zs.-ben: egy alkati kívülállónak a tartózkodása, lappangó megvertségének öntudatos hunyászkodása. Viszont ez nem is mondott ellent a csúnyaság-komplexus mindennapos lélektanának. A deportálás előtti nyáron tett csupán egy váratlan megjegyzést, mely túlmutatott ezen a megtévesztő látszaton: „Mi azért gazdagabbak vagyunk mint ti.” Nem nehéz fölfejteni ebben a kibugy- gyant megjegyzésben a bekövetkezett belső áthangolódást és annak indítékait. A szó legtisztább értelmében katartikus visszatalálásról volt szó. A tragikus veszélyeztetettség és határhelyzet közeledése — melyet mindennaposán tapasztalhatott — arra az irracionális középpontra irányította a figyelmet, mely a legbarbárabbul támadva volt, s így — puszta lelki védekezésként is — kivételes értékközponttá formálódott. Amire eddig, ilyen formában, a pszichének nem volt szüksége. Másrészt irracionálisán is megemeli a teherbíróképességet, ha az kollektív sorsra fűződhet rá (mi-ti sarkítása) — bármilyen legyen is az a sors. S ez már önmagában valamilyen hit, hit-igazolás, hagyomány és mítosz határára sodródást is jelent. Sőt, szinte elkerülhetetlenül csaphat át a szakralizálódásba — az ott várható felismerésekkel és irracionális vigaszokkal együtt. Olyan kategóriákkal szembesít egy ilyen belső áthangolódás, melyek a személyes és kollektív pusztulás küszöbén értelemmel különösen nem „meghaladhatok”. És mindennek ebben az esetben egyáltalán nem kellett határozatlannak maradnia Zs.-ben: volt szegletköve a Templomnak (virulens zsidó vallásosság), melyhez ő is odatámaszkodhatott; ahová visszatalálhatott. A család elhurcolása előtt egyik barátnőjének átadott egy uszodai csoportképből kivágott fejet, a sajátját — ha nem térne vissza, adja át nekem. Érzelmi titkát búcsúzóul fedte fel előttem, addig semmit nem sejtettem róla. Én akkor már a frontra kerültem, s a századból a túlélő egynéhány közé „választódtam”. (Sötét irónia, hogy egy kolerajárvány áldozatainak emlékére épített kápolna fedezékében.) Mikor megkaptam a képet, napokkal később a hátlapján egy elmosódó G-betűt vettem észre. Nem Zs-t, a neve kezdőbetűjét, ami logikus lett volna. Annyira zavarbahozó volt ez a G., hogy hetekig nem tudtam napirendre térni fölötte. Szisztematikusan végiggondoltam minden rejtjelezhető lehetőséget, megoldást, amit közös gyermekkorunk, barátságunk valószínűsíthetett. Ma is bizonytalan vagyok. S még most is bizonytalanul írom le — tartva tőle, nogy akaratlanul is a mindenáron-tisztázás csábításának engedek —, hogy va256
