Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Dúl Antal: A hely géniusza - a géniusz helye (Hamvas Béla nemzet-karakterológiája) (tanulmány)
DÚL ANTAL A hely géniusza — a géniusz helye HAMVAS BÉLA NEMZETKARAKTEROLÓGIÁJA Csuang-ce egyszer a tao emberéről szóló példázatában egy órás fáról ír. A fa ágai görbék és csomósak, deszkának alkalmatlanok. Gyökerei szerteágazóak, korsó nem készíthető belőlük. A levelei keserű ízűek, átható szaguk bódító. A fa tündöklő szépséggel magasodik a táj fölé — és nem jó semmire. Hamvas Béla írásai leginkább e görcsös fához hasonlíthatóak. Néha úgy tűnik, filozófiát ír. Olykor, mintha teológiai értekezés lenne. Kultúrtörténet, etnográfia, történettudomány. A szellemtudományok bármely égtája felé indul, témáját lenyűgöző felkészültséggel, szellemi érzékenységgel és intuícióval közelíti meg, de amit mond, a szigorú értelemben vett tudományág, a „szakma” számára végül is nem használható. Hamvast viszont a csak szakma szűkös mozgástere kielégületlenül hagyja, és a diszciplináris keretek zárt világából amint teheti, kitör. „A hivatalos tudomány — írja — nehogy bárkit is megsértsen, objektiven unalmas: Nem is sért meg senkit, kivéve a szellemet.” (Az öt géniusz). * Az öt géniuszról azt tartják: nemzetkarakterológia. A meghatározás sem Hamvas Béla írását, sem a magyarságkutatás legjelentősebb műveit nem igazán fedi. Karak- terológia — jellemtan: lélektani megközelítés, a lehetséges szempontok közül csupán egy. A tárgy természete szerint sokoldalú megközelítést és szintetikus látásmódot követel. Aki meg akarja vizsgálni, hogy valamely nép hogyan helyezkedik el az emberiség sokszínű közösségében, annak kutatni kell e népnek minden létmeghatározóját: eredetét, múltját, sorsát, szokásait, stílusát, öntudatát és önbecsülését, sőt, válságos időkben, olykor a puszta létéhez való jogát, a fennmaradás és túlélés lehetőségeit. Hol a helye Az öt géniusznak a nemzeti önmeghatározás szerteágazó irodalmában? Mivel a magyar nép Kelet- és Nyugat-Európa érintkezőpontjain a germán, szláv és latin világ közé ékelődő, attól azonban alapvetően különböző etnikum, azonosulási gondjainknak — és ezzel a magyarságkutatásnak — több évszázadra visz- szamenő hagyománya keletkezett. A XVIII.—XIX. századi kutatók, Cornides Daniel, Horváth István, Ipolyi Arnold, Csengery Antal és mások, az „útkeresők”, főként a népi vallás és mitológia gyökereit kutatták. Az identifikáció első kulcsszavát, úgy is, mint nemzeti programot, Széchenyi mondta ki: „Kelet népe” — amely azonban Nyugatra tekint. A nagy nemzeti vitában ettől kezdve a mérleg nyelve hol Kelet, hol nyugat felé billent. Beöthy Zsoltnak, a millenniumi romantika hangulatát idéző „turáni lovasa” szintén a múlt század öröksége, amely Ecsedi István „turáni őstípusától” Joó Tibor „lovasnomádjáig” a két háború között még sok változatában tovább visszhangzik. Ha az európai civilizációhoz tartozás kapott hangsúlyt, mi lettünk a barbárságot feltartóztató „utolsó végvár”, „Szent István népe”, „Nyugat védőbástyája”. Bibó István józan megfontolása szerint a magyarságot sorsa és útja, a történelmi zökkenők ellenére, a cseh és lengyel fejlődésvonalhoz hasonlóan, egyértelműen a nyugati civilizációhoz sorakoztatja. Más kérdés, hogy a közönyös Nyugat-Európa erről soha tudomást sem vett. (Innen Nyugat-Európa iránti érzületünk kettőssége; Európa a magyarságnak „súlyos igazságtalansággal adósa”, és e népnek vele szemben „csak követelnivalója van”.) 225
