Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Cseres Tibor: A Székely Hadosztály dicsősége, kálváriája és anabázisa (regényrészlet)
máikor a közömbös, mert érdektelen japánok mellől egyszercsak felpattant az eladdig álmosan bólogató olasz szakbizottsági tag, Sonnino: — Melyik területről lenne szó? — >S mikor gondosabban megtekintette a szépen preparált cseh térképet, megértette, hogy itt egyebek között egy délszláv hatalomnövekedésről is szó van — mereven elzárkózott a cseh kérelem teljesítésétől. Az angolok is rájöttek közben, hogy a Korridor létesítését nem lehet földrajzi vagy gazdasági s méginkább nem etnikai érvekekel igazolná. A Bizottság így március 8-án a Korridor-kérelmet elutasította. Sőt a 'békekonferencia első határozatában a területi bizottság odáig megy vélemény-nyilvánításában, hogy a magyar—osztrák határ nem szorul változtatásra. Március közepétől hetek teltek azzal, hogy Ausztria Párizsban lévő (alacsony szintű) megbízottait rávegyék a Tanács-Magyarország elleni fegyveres akcióra, majd arra, hogy intervenciós csapatokat engedjen át területén. Erre az utóbbira Ottó Bauertől azt az üzenetet kaptáik, hogy Ausztria népe retteg aittól, hogy bármilyen idegen csapatok átvonulását kelljen eltűrnie, másrészt pedig Ausztriának nem érdeke a magyar Tanácsköztársaság korai megdöntése, mert a béketárgyalásnál hátrányos volna számunkra külpolitikailag egy demokratikus Magyarország, de még bellpoliitikailag sem lenne előnyös. Otto Bauer egy esetleges Dunai Föderációra gondolt, mely ha megvalósulna, a sokak által vágyott Anisitihlusst lehetetlenné tenné. Az osztrák békedelegáció május 13-án jelent meg Párizsiban. S noha a szociáldemokrata párt hozzájárulását nem bírta e tekintetben, felvetette, hogy Ausztria szeretné elfoglalná Nyugat—Magyarországot, de nem úgy, mint aki védtelen szomszédtól veszi el, hanem a nagyhatalmak megbízásából. Ausztriával azonban mint legyőzött országgal foglalkoztak, s Karl Renner óhajára eleinte alig hederítettek. Azon a napon (május 8.) amikor rögzítették a -magyar—-román és a magyar—cseh határokat, Balfour felvetette a magyarországi németek dolgát, az amerikai Lansing pedig arról beszél, hogy a határ rendezetlensége miatt problémák merülhetnek (fel. iSonniino, ak,i a kérdés feszegetésébe mindig (még mindig) a délszlávok előretörését orrontotta, tiltakozott, mondván, sem a magyarok, sem az -osztrákok nem álltaik elő határmódosítással. Wilson úgy értesült, hogy az osztrákok igénybejelentéssel akarnak élni. Az osztrák béketervezetlben Magyarország felé 1867-es határokat tartották meg. Bauer külügyi államtitkár hangoztatta, az osztrák kormány nem .akarja, hogy a párizsi békekonferencia hatalmi szóval ítélje Ausztriának Nyugat-Ma- gyarországot, hanem népszavazást kíván a területen. Wilson és Lloyd-George távozása után a Tanácsköztársaság elleni fegyveres beavatkozás mindenáron való folytatását a francia Clemenceau erőltette — s a béketárgyaláson azt indítványozta, hogy a magyar—osztrák határban eddig hangoztatott döntést vizsgálják felüli. Ekkor Renner jegyzékkel, Kramar pedig emlékirattal fordult a Konferenciához. A kétféle megoldás lehetőségével. Kramar (Benes szájával) emlékeztette Clemenceau-t, hogy a csehek igényével együtt járt az a két vasútvonal, amely Pozsonyt az Adriával összeköti, nagy veszély volna, ha mindkét vonal Ausztriához kerülne. (Anschluss!) Ha a csehek első követelése nem teljesülhet, az osztrákok kérésére valósuljon meg, de a magyarok se maradjanak a terület birtokában. A franciák a csehek követelése felé hajlottak, az olaszok (Sonnino!) az osztrákok igényei felé. 221
