Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)
maradni. Megfigyelni mindent, mintha először látnám, vagyis utoljára. Hitetlenkedve, hogy tényleg utolsó ez az alkalom, de miért? Csak ráztam a fejemet, hogy nem tudom. Mártogattam a lapátom mindkét végét, ide-oda. Ide-oda. Peregtek a víz- csöppek a kajak fedelére, dögszagot hozott a parti szél. Búcsúszél, búcsúvíz fölött. De miért? Ennek a nemtudása teljesen megvadított. Ledaráltam a távot. A nem kitűzött távot, amit nem tűztem ki előre. Mégis egyszerre csak gondoltam, hogy na, éppen ott vagyok. Innen kell visszafordulnom. Miért éppen innen, miért‘nem máshonnan? Evezni kellene még tovább fölfelé. Meddig? Hát ez az, meddig? Sokkal de sokkal tovább. Mint amikor még nem búcsúztam. Ügy már nem lehetett. Rémesen megrögződött, hogy itt a vég. Az utolsó visszafordulás még ihatna volt. Szép lassan befelé eveztem. Tűnődve, billegve. Besodródtam a Duna közepére, és egyszerűen még-nem érett meg semmi látszólag. Nem értettem magamat, de ez jó volt. Miután lassított sietséggel visszatértem és lassított sietséggel kiszálltam a hajóból, valaki hozzám lépett, rikácsolt. Azt akarta mindenáron megtudni, hogy hol voltam két hétig. Meg is feleltem volna neki, csak hirtelen nem jutott az eszembe, nem is az, hogy hol, hanem hogy hogyan is kerültünk mi le tulajdonképpen a Balatonhoz. Folytatni már tudtam volna, csak nem tudtam elkezdeni. Megzavart az is, hogy géppel teleírt papírlapot nyomott az orrom alá, azt kiabálva, hogy itt van a verseny a nyakunkon. Kénytelen voltam őt otthagyni. Szó nélkül, ami búcsúzáskor megesik, nem szokatlan legalábbis. A hangoskodásától nem lehetett belekezdeni mindannak a megválaszolásába, amit tudni akart. Bennem a jószándék eleinte megvolt, bár a búcsúzás meg- változtathatatlanságát nem érintette. Föltettem a hajót az állványra, hogy megtöröljem. Előkerítettem egy rongyot is hozzá. Mikor mindez együtt volt, valamire rájöttem. Nem jöttem rá, csak mélyen elgondolkoztam. Olyan érzésem volt, hogy ha sokáig gondolkoznék, rájönnék. Ott van valahol nagyon bent. Megnyugtató volt, hogy ott van bent. Ettől voltam olyan eltökélt. Ügy vehettem, hogy tudom, mit csinálok, miközben nem tudtam. Vontatott és töprengő lett a viselkedésem, lassú a mozgásom, mindenki azt hihette, hogy valami bánt, de semmi nem bántott Azt képzelhették, hogy valami erősen foglalkoztat, de nem, még ez se. Fogtam a rongyot, egy darabig csak fogtam. Rátettem szép lassan a hajóra, érzékkel. [Szinte Csodálkoztam, hogy ez egy rongy, a hajón. Hogy velem történik, ami történik egyáltalán. Rengetegszer eveztem már ugyanezzel a kajakkal, száma is volt mindegyiknek, be kellett írnom mindig, hogy én az ilyen és ilyen számút vittem el. El is indultam a füzet felé beírni, hogy visszahoztam ennyi órakor, csak elfelejtettem, hogy hány óra, jobban mondva, próbáltam kitalálni, mert kérdezősködni nem szokásom búcsúzáskor. Határozottan hittem, hogy van bennem egy óra is. Erősen koncentráltam. Hogy meglássam rajta az időt. Megláttam, beírtam. Hátra volt még a hajó szárazra törlése, amihez semmi kedvet nem éreztem. A búcsútörlés, ami viszont elkerülhetetlenül közelgett, ott volt a nyakamon. Kibeleztem a szekrényemet, teljesen kiürítettem minden polcáról, zugá10
