Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)

bói a megkeményedett, büdös, használhatatlan tárgyakat (valamikori trikók, nadrágok), melyeknek a megérintését régóta halogattam. Beletömtem valamennyit a szokásos táskába, amitől a szokásos táska szokatlan lett. Búcsútáska.

Elköszöntem azoktól, akik éppen vetkőztek és öltöztek az öltözőnkben. Kinyitottam az ajtót, mint amikor az ember fölránt egy ajtót, fölcsap egy dobozfedelet, félrehúz egy függönyt, s a hideg kirázza a meglepetéstől.

Megláttam magamat. Volt magamban egy magam, aki máskor is vízre száll, pedig ez százszázalékos képtelenség volt. Olyan, mintha kibontanék egy borítékot, s egy park csúszna ki belőle, szökőkúttal, fákkal, bokrokkal, kastéllyal, egy teraszon napernyőkkel, a kocsiföljárón két útrakészen pöfögő autóval. Inasok, kertészek, puskás őrök, a falon éppen átmászni akaró kölyök, szóval minden, ami nem küldhető postán.

Csiviteltek a madarak. Hisztérikusan hintáztak az ágakon.

Másik utat választottam, másik kapun mentem ki, mint amin bejöttem a strandra, és nagyon örültem, hogy ilyen sok kapu van. Valaki utánam jött. Hirtelen megfordultam, senki.

Hazaértem, benyitottam az egyik szobába, ahol a húgom állt a szoba közepén, de éppen rántotta föl a bugyiját, mintha addig letölt vagy félig letolt bugyiban állt volna.

Gyanúmat csak erősítette, hogy azonnal (előbb eligazgatta a szoknyáját) odaugrott a rádióhoz, bekapcsolta. Zenerajongó volt különben is.

Leültem a konyhában, és eldöntöttem, hogy aznap folyvást pakolással töltöm az időt.

Sohase hittem volna, hogy a búcsúzás olyan, mintha egy tölcsérben szívódnék a végén levő lukba. Ilyen is mindenesetre, bár a szülői házba még vissza szándékoztam térni.

A barátom útrakészen várt. Könnyedén hintázott a hintaszékükben a két lábát fölhúzva. A hintaszéket addig sose láttam még a rendelőben. Árválkodott a rendelő, a nők a bajaikkal máshová jártak, mert a barátom apja egyszer csak fogta magát és nem rendelt többé otthon, de magában a rendelőben semmi se változott, csupán annyi, hogy ritkábban szellőztették. Mi a barátommal néha beültünk szívni a bajaikat kiteregető nők szagának a maradékát, és nézni egy széket. A székbe ha beült valaki, le lehetett szíjazni a két combját, és alul tálkában gyűlt össze, ami kicsorgott. Sehol máshol nem láttam ilyen széket, úgyhogy ezzel a Kálmánnal a barátságunk akkor pecsételődött meg, amikor fölhívott a lakásukra, bevitt a rendelőbe, és megpillantottam a széket. Beleült, megkért rá, hogy szíjazzam le a lábait, s míg én szíjaztam, elmagyarázta a tudnivalókat.

Ezzel szemközt állította most föl a hintaszéket, hintázott, és csillogó szemmel bámulta a teli hátizsákját, vagyis a rendelői széket is, mivel a zsákot a székben helyezte el.

— Te, idefigyelj, pedig hányszor szerettem volna ... — törte meg a csöndet, amit én nem törtem meg.

Aztán ő is csak bámulta tovább a zsákját.

Ránk nehezedett, pillanatnyilag kettőnkre, két barátra, a búcsúzás Idétlen csöndje.

Ö nem bírta ki úgy, mint én, muszáj volt kiadnia magából egy rövid levél formájában, amit nekem is el kellett olvasnom.

11