Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Cseres Tibor: A Székely Hadosztály dicsősége, kálváriája és anabázisa (regényrészlet)

géppuskák s a század puskái is. A vágtázó lovastömeg bár megtorpan a sebesség lendülete még vagy száz méteren tovább lendíti, de pillanatokon belül egy nagy összekavarodott gomolyag pánikjában felbukott lovascsoportok hemperegnek a földön. A tömeg hátrtábbi részén ágaskodó lovakkal gazdáik vissza akarnak fordulni, lovas nélküli paripák vágtáznak mindenfelé, el a szikrázó tűz elől. Bábeli zűrzavar. Moldován százados nyugodt parancsszava hangzik újra: „Százas lépcsővel jobbról a hosszúba! Előre időzített!” Ismét belevág a sortűz. Azután ismét: „Szórótűz a hosszú felé!”

— A román lovastömeg a szó szoros értelmében megsemmisült. A kevés életbenmaradottak, ki lovon, ki gyalog, eszétvesztve menekül. Az utóvéd nem ad lei üldözési parancsot.

*

Hautzinger Gusztáv vk. százados nem számolhatott be arról a félóráról, amelyet Moldován Csongor a Benedek-tanyán töltött, míg őt Vén Zoltánnal magára hagyta a 131-es magaslaton.

Történt, hogy amíg a távoli csenderesben megbúvó és fel-felbukkanó román felderítők figyeltek, ők hárman, tőlük jobbra — a térképen is ellenőrizhető Benedek-tanya feléjük világító sarka felől egy póznára tűzött fehér lobogófélét láttak, nyilván valami lepedődarab lengése intett hívogatóan. S midőn megosztott figyelmük nem válaszolt e fehér hívásra, egy kisebb méretű piros-fehér-zöld színű valóságos zászlócska kezdett imbolyogni, úgy valamiképp, mintha azt kiáltaná, miért nem jöttök már ide magyarok, pedig beszélnünk kell veletek!

Erre a hívásra Vén oda sem figyelt, a dandár vezérkari főnöke is csak legyintett, de Csongor odaszólt hozzá nem is engedelmet kérőén, hanem közlésként: — Várjatok meg, amíg visszatérek. — S már meg is sarkantyúzta lovát. Hautzinger „vigyázz magadra” szavát alig is hallotta.

A dombhajlatban eltűnő ügetés fakasztotta a rejtőzködő román géppuskást kaszáló tüzelésre, de lövedékei Csongor sapkája fölött sziszegtek, s vagy kettő a célként hadonászó Vén főhadnagyba talált.

Amarról fasoros bejárata volt a tanyának, ahogy néhányszáz holdas gazdasághoz illik. De ahonnan Csongor leereszkedett, onnan is kerti fák koszorújából bomlott ki, közeledvén, az épület-együttes túlfelé tolva magától a gazdasági építményeket.

Vagy három reszketeg öreg béres mutatkozott, s a többi női cseléd volt, tízévestől vénig, s ketten az úrnők, akikhez nyilván férfiak s tán gyermekek is tartoztak, ám ezek iskolai intézetekben valahol városon, amazok alighanem fegyver alatt valahol, vagy menekülőben.

A fiatalabbik úrnő negyven körül, az idősebb, ősz, hatvan vagy afölött.

Reszkettek, könnyeztek, amint leültették az érkezőt, s a cselédek kívül maradtak.

— Visszaverik-e őket? Meg tudnak-e menteni minket? Mitévők legyünk magunkkal? Vagyonúnkkal? Jószágainkkal? Cselédeinkkel? Bemehetünk-e még Szálkára? Érdemes-e mozdulnunk? Kaphatnánk-e valami írást, hogy mi csak a békességet akarjuk?

Csongor türelmes ámulattal hallgatta a két nőt, míg teát kortyolgatott. A legutolsó kérdésre Válaszolt legelőbb, mert annak érdeméről és lehető hatásáról voltak tapasztalatai.

200