Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Cseres Tibor: A Székely Hadosztály dicsősége, kálváriája és anabázisa (regényrészlet)
— Amit mi írást, mentesítő, vagy oltalmat igénylő levelet adhatnánk, annak a támadó román csapatok szemében aligha volna értéke még akkor is, ha közülük valaki, akáir a legfőbb pairancsokuk is, ebben az óráiban ígérő aláírásával adná biztosítékát. Egy ilyen ígéretet már a következő órában, vagy napon úgyis megsemmisítenének egyetlen tollvonással vagy egyetlen kézmozdulattal. — Megértettük — mondta az idősebbik asszony. Csongor az elsőnek föltett rebegő kérdésre is illendőnek tartotta felelni. — Nem hiszem, hogy mostani erőinkkel visszaverhetjük őket. Minden összecsapásnál legalább háromszoros túlerőben vannak. Aztán: — Ha így, amint vannak, egy köpenyt terítve magukra, egy táskába téve legszükségesebb holmijukat, hintóba ülve, maguk tartva a gyeplőt, az elkövetkező körülzáró hadmozdulatból még talán biztosíthatjuk mára szóló meg- menekedésüket, ám holnap új harcok, új ütközetek környeznek majd minket is. Valamennyien nőrokonaink nélkül kockáztatjuk életünket, Erdélyért. Csak férfiak csatlakozása illik bele halogató hadmenetünkbe, tőlük, velük erősödünk. Asszonykíséret gyöngítené harckészségünket. — Ittmaradásunknak látná valami előnyét? — kérdezte gondterhelten az idősebb nő. — Állataik egyrészét, lovaikat csapatuk számára, ökreiket tábori konyháik üstjeibe valószínűleg elhajtanak, de házuk értékeinek nagyrészét a közrablástól alighanem megmenthetnék puszta jelenlétükkel. A nők egymásra néztek, majd lehajtott fővel hallgattak egy csöppet. Csongor érkezése óta nem telt el öt perc. — Ügy döntöttünk, hogy itt maradunk — mondta keserű-tömören az ősz asszony. Csongor ültében összeütötte csizmái sarkát, mintegy végét jelezve a látogatásnak. — Tudom, mi vár rám kapitány úr. Még az lenne talán szerencsém, ha a tanyánkat elfoglalók közül egynek fordulna kedve fiatalsiágomm s annak az egynek hatalma volna féken tartani a többit. De kívánhatok-e ilyen szerencsét magamnak? Ami valószínű, számos erőszaktételre számíthatok, tönkre- jutásomig. Nagyot sóhajtott, majd folytatta nagyon tárgyilagos, meleg hangon: — Azt szeretném százados úr, ha még tiszta állapotomban érezhetném, hogy jobb sorsra érdemes asszony vagyok. Arra kérem, ebben a szobában közösüljön egyszer és utoljára velem. Az ősz asszony felriadt kábult beletörődéséből. — Mi történt veled? Hogy beszélhetsz így? Ne vegye komolyan, kérem önt. — Nagyon kérlek anyám, hagyj magunkra! A hang erőteljes volt és megmásíthatatlan. Amikor az anya távozott, mintha csak játék lenne az egész, megkérdezte a fiatal asszony: — Köpenyét, kardját, derékszíját van-e módja letenni? Csongor megbűvölt józansággal teljesítette a kívánságot. A nő ekkor Csongor nyakát átölelve arcát arcához szorítva csókolni kezdte ahol csak érte. — Ezek a borosták nagyon kedvesek nekem. Mikor szájuk összeért, Csongor nem engedte tovább a jóízű ajkat. 201