Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)
ezen is változtattam, a rövidebbre irányítva magam, így lett a lehető leghosz- szabb az odaérésem. Ennél már csak az lett volna hosszabb, ha kimegyek az egyik oldiaQkapun a Dunanpartra, megkerülöm a strand területének, pontosabban a kerületének több mint felét, majd bejövök a másik kiskapun, a csónakházi kijáraton. Ez a megoldás is fölködlött a képzeletemben. Egy bezárt büfét is megcsodáltam, mivel a bezárt büfék gyerekkorom óta lenyűgöznek, majd fölkapaszkodtam a gátra, mely a strand területén belülre esett. Jött, aminek jönnie kellett, elkerülhetetlenül. Megpillantott a Duna. Meglátta rajtam, amit én nem láttam, de tudtam, hogy valami látszik rajtam. Kezdtem föleszmélni, hogy valami. Valami elszánás. Kipróbáltam, hogy végig tudok-e menni úgy a gáton, mintha nem gát lenne, mintha csak úgy. Gát egy kiszáradt valamihez. Maradvány, a közelmúltam maradványa. Fújta felém a szokásos szél a szokásos szagot. Én pedig olyan voltam, mint egy visszatartott lélegzet. Fölkapva hirtelen a fejemet, hogy neki ne menjek annak, ami következik, a nem tudom, minek, de éreztem, hogy következik, a fejemmel éreztem, hogy na, most már azonnal nekimegyek, mit látok? Nyica iszkolt gyanútlanul a zuhanyozó felé, félmeztelenül. Annyira korai volt az idő. Törölközőjét, mely- lyel később el szokta takarni magát, a kezében lóbálva ment. A titkos korai- ság szele megcsapott, mert ilyenek a kora reggelek, ezen a napon megtudtam, hogy ilyenek. Előrevetettem magam, mint egy futballkapus, s biztos kézzel megmarkoltam oldalról az egyik mellét. El se eresztettem, és az ember korán reggel,, kezében egy darab lánnyal, még magának is feledhetetlen látvány. Nyica nem kívánta kettészakítani magát, engedett a húzásnak. Én a trikók, sőt vizes trikók alatt már annyiszor megnéztem a mellét, hogy nem tett félszeggé a meglepődés, és ő is hasonló vágyakat őrizgetett, ha nem is irántam, de hát én jöttem éppen. Nem is szóltunk egymáshoz, viszont az arca gyönyörűen passzolt ehhez a esöndhöz. Az ón búcsúmhoz. Ö bement a zuhanyozóba, veszettül eresztette magára a vizet, és dobálta a szappant a kőre, hallottam a koppanásokat, én pedig bevetettem magamait a fiúk öltözőjébe. Vetkőzés közben annyi búcsú- pillantást eresztettem meg most már, hogy egy véletlenül oda is jutott, .ahova nem szántam. Sajátmagamra. Magamnak is bizonyos testrészére, amelytől eszem ágában se volt búcsút venni. Ilyen hangulatom nőtt, mint kis fából a nagy fa. Vártam magamra a lépcső alján, hogy jövök-e lefelé a lépcsőn? Jövök-e még egyszier utoljára, vállamon a kajakommal? így kezdődik egy búcsúkiaja- kozás, ha az illető nem búcsúzik. Kényszerítettem magamat ezekre a nézésekre, mindig eszembe jutott, hogy mi lenne, ha? De hát mit csinálsz, hülye vagy, miért? Ingattam a fejemet. Nem tudtam, miért. Csak könyörtelenül ingattam a fejemet, hogy hiába, ha egyszer eljött az idő. Az idő jött felém. Eljött. — Jössz? — kiabálta Nyica. — Majd jövök. — Mikor? Irtózás fogott el attól, hogy várjon rám. Ki öltözve. Magas sarkú cipőben. És ha valaki megkérdezi tőle, hogy mit csinál, azt felelheti, hogy rám vár. Be- leborzongtam, hogy mennyire zavarta volna ez á búcsúmat, amit ugyan nem kívántam. Nem terveztem be, de nem is siettettem. Jó sokáig akartam vizen 9
