Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)
bámultam. Aztán meg a kezemet. Mind a kettőt. Előbb az egyiket, azt, amelyikben nem volt cigaretta. Később átvettem a másik kezembe, talán akkor már egy másik cigarettát, és akkor emezt a kezemet bámultam. A kézfejemet. Ezzel is mintha meg lettem volna elégedve. Néztem a söröskorsót is. Előbb az egyiket, aztán a másikat. Teli is, üresen is, külön-külön. Sőt még félig kiürültén is. Teljesen elégedetten. Zsibbadtan az elégedettségtől, azt hittem, hogy mégiscsak sose fogok fölállni, pedig tudtam, hogy föl fogok. A barátaimra is gondoltam. Rájuk is elégedetten. Hogy most éppen mit csinálhatnak? így ücsörögtem, most már nem is tudnám megmondani, hogy hol. Az egészből csak annyira emlékszem, hogy milyen ülés esett a széken, még a színét se jegyeztem meg. Talán fehér volt, csak piszkos, tehát fehér se. Nem volt színe. Es hogy milyen volt a korsó, de az máshol is olyan. Erősebben kezdett fújni a szél. erre fölfigyeltem. Fölnéztem az égre, a szürkeség ha nem is lepett meg, de megváltoztatta a hangulatomat. Más hangulatom lett, mint amikor még csak ültem. Olyasmit éreztem, mintha már föl is álltam volna; nem is kell fölállnom, már állva vagyok. Ezen csodálkoztam, de nem nagyon. Így hát el se kellett indulnom, már csak mentem. Fura érzés menni. Se azt nem tudni, hogy hova, se azt nem találgatni, hogy miért. Menni viszont kell, ez biztos. Ha már elindulok, semmi bizonytalanság sincsen, ez rengeteg- szer előfordult velem akkoriban. Könyörtelenül menni, csöndesen, más nem is érdekelt abban az időben. A legjobban a menés kötött le, az, amelyiknek a végén nincs tudható oél. Tengtem-ilengtem. Az is fura, amikor az ember áll. Csak áll és áll, semmi se képes elmozdítani. Egyszer egy akkorát álltam, hogy sokan irigyeltek érte. Ügy indítottam, hogy fönn a lépcsőházban nekivetettem magamat a korlátnak. Háttal, hogy azért lássak. A könyökömmel ránehezked- tem a korlátra, mind a kettővel, biztos pozíció. Lépcsőház, folyosó, ilyesféle helyen, közvetlenül a bejárat előtt. Ez csak a bemelegítés volt, mert aztán bementem a terembe én is. Megálltam. Az egyik sarokban. És csak álltam, semmi más nem történt velem. Egy idő múlva már nem is szóltak hozzám, mert annyira sugárzott belőlem az állás, az, hogy úgyis csak állok és állni fogok. Ügy bemerevedtem később, hogy egyre könnyebb volt úgy maradni. Egyre merevebb lett előbb a lábam, aztán a többi részem. Bekövetkezett a kővé dermedés esete, bár sokáig izzadtam előtte, csiklandozott a lecsorgó veríték, meg kellett volna vakarnom. De én nem. A két kezem a zsebemben pihent szépen. Mikor mindezt sikerült elviselni, kezdtem hűlni lassacskán. A kövesedés elért a fejemig. Beállt a nyugalom. Aki nem vette észre, hogy mi újság nálam, és nekem ütődött, rögtön pattant is vissza. Ez a fölfogás uralkodott nálam akkor. Semmit se hallottam a kőfejemmel a kőfülemen keresztül. A dobogón zenekar. Táncolás. Satöbbi. Mikor megjöttünk a Balatonról, további változások is beálltak. Rögtön lementem az egyesületembe. Az első dolgom ez volt, már másnap. Keresztülvágtam az üres strandon, mert az idő is pocsék lett. Hol fürvön, hol az úton. Éreztem, hogy nem arra megyek, amelyik útvonalon szoktam. Letértem, belegázoltam kertekbe is. Nem láttam egy árva lelket se, míg a csónakházhoz nem értem. Megint fújt a szél. A felhők sötétsége és a fű zöldje vett körül fölül és alul. Fütyültem unalmamban. Ügy siklottam át az ismerős tájon, mint egy menetrend szerinti hajó, akinek mindegy. Meggondoltam magam, a csónakháznak nem az egyik, hanem a másik oldala felé kívántam kerülni, holott már az a bizonyos egyik oldal eleve a hosszabb út választását jelentette. Még 8
