Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Horkay Hörcher Ferenc: "Gyönyörű őszbe fordult az ország..." (Bertók László: A kettészakadt villamos) (kritika)

lét egészét is, érthető szó szerint is. Bertók költésztének negyedik, de talán legfontosabb összetevője a közéletiség. Szép, régi szerep ez: a költő a nemzet lelkiismerete. Szinte forr, pezseg a kötet az elemi indulattól, az ostoros költő keményen pattogó hangjától, mely, valljuk be, olykor meg is rontja a lírai atmoszférát. Nem az elandalodást hiányolom én. De az olyan verseiben, mint a Palme-gyilkosságról írt, vagy a Pintér úrról szóló, valamint a Magyar epigrammák egyike-másika, nos, ezekben túlfeszül és elpattan a kiinduló tények és a verset verssé tevő elvonatkoztatás közti kapcsolószál. Hétköznapivá, sőt inkább hézagossá válik nemcsak a versszöveg, de a gondolati háló is. A sorok kopognak, a képek kifakulmak, nem jön létre a verset éltető asszociációk szabad lebegése.

Pedig amit próbálna, érdekes kísérlet egy talán beszélgetőversnek nevezhető új műfaj megteremtésére. Ezekben az episztolákhoz hasonló lírai közvetlenség hitelesítené a hangot. A kötetben itt-ott felbukkanó ilyen típusú versek alkalmas lehetőséget adnak a beszélőnek a perlekedésre Istennel, emberrel és a történelemmel. így válhat sajátunkká egy ország gondja. Csak két rövid részletet hadd idézzek: „Ha lett volna már televízió, / mondjuk, mikor a mohácsi csata / elveszett, többet tudna a / magyar nép arról, ami tudható?” „Mondd, hazudni minek, hisz tény már, hogy fogy a nemzet, / nem (túlélni, csupán élni akar szaporán.”

Az utóbbi Idézet nem részlete egy versnek, hanem önálló darab a Magyar epigrammák című ciklusból. Mert az episztolákhoz hasonlított beszélgető-versek mellett egy másik és sikeresebb műfajújító vállalkozása ez a tematikus epigramma- gyűjtemény. Itt kell felhívnunk a figyelmet arra az alkotói formakultúrára, ami Bertók kezén olyan természetes folyásúvá alakítja a szonettet, és beszélgetőverseiben veretessé tudja tenni a leghétköznapibb témát is. Az epigramma műfaját is nagy szakmai tökéllyel hasznosítja. A reformkori formát, merészen kezelve a tematikát, a nemzeti problémákra szűkíti le. Talán Kosztolányi Magyar szonettjei óta nem születtek ilyen egy műfajú, egy témájú versek a magyarságról. És ma, amikor a nemzeti gondolat, talán mert veszélyben van, újra divatos, de amikor erről verset írni mégis kevesekre maradt, ezek az epigrammák minden régies mellékízük ellenére is, igazán maiak. Gyakran alpári, Janus Pannoniustól kölcsönzött nyelvezetük mellett, vagy épp azáltal hiteles nemzeti indulat szólal meg bennük. Bár érezhető a paródia, sőt az önirónia igénye is, a legjobb darabokban aggályos tisztaság-igénnyel párosul a gúny. Ezt fogalmazza meg ars poetica-szerű tömörséggel a Komolyan című kétsoros:

Ügy hazudozz, hogy csak bizonyos fokig értjük a tréfát, s vége ha nem hiszed el, hogy komolyan nevetünk.

Mert Bertók alapjában véve, ami a verset illeti, nem ismer tréfát. Tudja a mértéket. Valós funkciót tulajdonít az írásnak. Ezért a kritikus is helyesen teszi, ha befejezésül komoly, nagy verseihez tér meg. E kötet nagy pillanataiban, a Platón benéz az ablakon első két szakaszában, az Egyetlen alkalom, az Eleven feszület, az Ünnepi másodk és A pillanatnyi helyzet című versekben világnagy kérdésekkel viaskodik. Ezekben sikerül kifejezni, hogy a költőknek valóban a vers az egyetlen lehetőség annak a világnak a megragadására, „... ami árnyékból költemény, / a valóságban egyszeregy.” Felejthetetlen képet rajzol egy kavicsról, egy tükörről, egy úrikocsisról. A kegyetlen Istennel viaskodik, a múlandó ember erejére ráébredve. Mert Bertók szerint a hegyi beszéd radikális etikájának végső konklúziója: ha a gyengék az erősek, és boldogok a szegények, akkor az Istene által létbevetett ember a sorssal szembe magamagáit állíthatja: „nagy bajba kerülnél, ha egyszer / kiderülne, hogy senkisem / vigyáz rád, hogy te / vagy az őr is, és azt kellene csinálnod / amit akarsz, s ha felnézel, / magad futsz önmagad elől.” Ez a konklúzió nem azonos a modern európai ember önáltató büszkeségével, hisz Bertók azt is világosan látja, hogy „győzelem nincs és nem is lehet, mert a / bőséggel együtt növekszik az éhség.” Mi hát az üzenet az országnak (magának, minekünk, Istennek) ? „ ... ami ide / fölhallatszik, az a szorgalmas füvek / varrógépének nesze, hát semmi ok / kapkodásra vagy kétségbeesésre?” A végén kérdőjel.

189