Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Horkay Hörcher Ferenc: "Gyönyörű őszbe fordult az ország..." (Bertók László: A kettészakadt villamos) (kritika)
vajon”, „fáj-e ott, ahol semmi sincs, de ahová / beirányozzák megint a most kibújt / hajtásaikat, ahol a hiány szinte / húzza őket.. A kötet egyik, ha nem a legerősebb húzásiránya az az ólomsúlyú gravitáció, mely mindent letör, magához húz, földre taszít. Egyértelműen a pusztulás irányába állt világot ír le a költő, a vége felé mind sebesebben haladó időt: „mikor élhetted át a zuhanást”, „hiszen növekvő / sebességgel és növekvő tömeg / gél zuhan minden a végleges / kiegyenlítődés felé”. Hogy mit kell értenünk a kényszerű zuhanáson, nem lehet kétséges. Általános létromlást ábrázolnak ezek a versek, egy pusztulásba rohanó országot (-világot). Ezzel az iránnyal szembeszállni azonban — nem vakhit, nem misztika, egyszerű fizika — csak úgy lehet, ha „a terheinken könnyi- tiink...” Ha a zuhanó légballont megszabadítják a túlsúlytól, akkor megfordulhat a mozgásiránya: „meleg áramlásban / fölfelé száll az ejtőernyő.” Igen, ez a megkönnyebbülés, ez a melegség az éltető elemünk. „Húzódjunk összébb, hogy a meleg / erővé váljék” — sugárzik visszaverhetetlenül a kétségbeesés rádióadása. A világvevő cseresznyefák fogják az üzenetet. Az őszinteség önértékké válik ebben a helyzetben. A költőnek le kell vetkőznie. Minden sallangot, cifraságot, őszintétlen gesztust el kell vetnie. Az embernek le kell mondania ünnepi másáról, hogy végre maga-magává lehessen. Az őszinteség azonban veszélyes eszköz. Hivalkodóvá tehet. De az előbbiekben úgy- ahogy megrajzolt fejlődési ívet bejáró költői én már nem tévedhet, amikor a benne élő két lény között kell választania. Bertók költészetének visszatérő témája az az egyáltalán nem hagyományos, tehát nem pusztán pszichológizáló, inkább filozófiai skizofrénia, amely leginkább a vallásos világlátás felől közelíthető meg. Az Ünnepi másod című versben egy réges-régi emlék, egy falusi vasárnap képe elevenedik meg. Arról az ifjúról szól, aki vasárnapi ruhájában feszítve büszkén indul a templomba. A kései felismerés a magára oly büszke fiú esendőségén túl abban áll, hogy Istennek nem az önhitt, vasárnapi én tetszett, és tetszik, hanem az a Másik. „... estefelé / amikor átöltöztél, / mert etetni / kellett az állatokat, amikor / az istállóban a keverő fölé / hajoltál, hogy a répát ia törekkel / meg a korpával összekeverd... amikor ... tetszeni nem is akarsz már.” A világgal-országgal együtt őszbefordult Én, a szubjektum országának még egy részterülete vár feltárásra: a szerelmes Én. A költészet mindenkori egyik legfőbb tárgya a szerelem. De aki már tetszeni nem akar, hogyan lehet az szerelmes? Vajon a szerelem országában is Ősz van? Bertók szerelmes versei mindig is a viaskodó szerelmet mutatták meg. E kötet szerelmes verseinek igazi újdonsága, hogy az utat a bűnösség vállalásától, a bűnbánás evangéliumi gesztusától a tevékennyé tett szerelemig a versekben is bejárja a lírai hős. Ennek bizonysága a kötet kiemelkedően szép költeménye, az Eleven feszület. „Csontig vetkőztem” — kezdi a költő az önfeltárás számunkra már ismert mozdulatával. „Beengedlek bordáim közé” — a paradicsomi teremtés visszajátszása, visszakövetelése. Aztán a kudarc keserű beismerése: „Te is milyen messze vagy, / s ... még messzebb iá szép szavak.” Két világ már az egykor egy szerető pár. Nemcsak a teremtmények létidegensége, elválasztja őket már egymástól az Én önfeladó lemondása is. A szegénység előbb már racionálisnak tudott vállalása mintha lététől fosztaná meg a besizélőt: a Másik számára „elképzelted, hogy te a föld felett,/ én meg máris a föld alatt”. A szonettzáró sorpár drámai erővel jeleníti meg a lét felismert ellentmondásosságát: „s amikor magadra hagytalak, / néztél rám, mint eleven feszület.” Nem kétértékű, vagy jó, vagy rossz filozófia áll a költői világ hátterében, mint mondjuk a legtöbb vallásos líra esetében, hanem a valóság, a maga viliódzó alakulékonyságával, örökös értékváltozásával. A romlandó valóság, melybe értéket csak az elesett, ám elesetrtségének erejére ébredt egyén csempészhet. Ez a bölcsesség egyébként a szerelmi líra számára legalább Catullus óta evidencia. Bertók is a római költőhöz hasonlít, amikor szerelméről így vall: „talán ő az, akit ha most elérnél s befogadnál, / örökre kioltana.” Az ország, mely mint láttuk, jelentett emberi testet, teljes szubjektumot, de a 188
