Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Horkay Hörcher Ferenc: "Gyönyörű őszbe fordult az ország..." (Bertók László: A kettészakadt villamos) (kritika)

E kötet verseiben Bertók valóban a gondolkozás gyökeréig vezeti vissza az embert. Ugyanezt az irányt folytatja új kötetében. A kettészakadt villamos versei azért öregség-versek, mert egyrészt bennük van az a szabadság hiúságtól és versengéstől, amit a nyitó idézet emleget, másrészt mert ez a kulcsa a végletes beszélői helyzet felvállalásának. Csak az öregségig levetkőzött szellem képes magáról és a világról ilyen ironikus komolysággal meg kritikával szólni („de minden helyrehozható, / csak bólintsak, hogy rendben a dolog.”). Az öregség, de nem laz öreg képes a megfelelő időben, amikor kell, elhallgatni: „csak hazudnék, csak hallgatok.” És talán ez a legfontosabb.

Ma divatos az emberi kommunikáció válságáról diskurálni. A művészet egyik régi kérdése vált így közhellyé. Bertók azonban másfelől nyúl ehhez a kétségtelen tényhez. Ö, mert költő, aki saját érzéseiből, élményeiből formál mindent, önmaga, sorsa faggatása által jut el a felismerésig, „a beszédet állati ösztönök takarják”. A szegénység poétikája (melyet Kosztolányi kapcsán Balassa Péter dolgozott ki) saját létélménye. Előbb egy vele, s csak utána válik gondolkozása tárgyává.

Nem kell tehát szakítania ma már bizton hagyományosnak nevezhető írásmódjával. Önmagát írja, s magán keresztül a világot, mégis el tud jutni a mai válságokig. Oneszmélkedése ugyanakkor nem válhat korhoz kötötté sem, hisz ontológiai kérdésekhez nyúlik vissza. Az idő teljes spektrumát tárja ki gerezdnyi léte számára és ellenére költészete erejével. „... elvacakolgat légyszarral, porral, idővel.” Léte, mindennapi sebeivel együtt is, noha teljesen leköti, csak ürügyet teremt miértekkel teli, öregesen kíváncsi és belenyugvó tűnődései számára. Ezért lehetnek példaképei a növények arra, hogyan kell élni. Két versében is ír erről. A Bizonyíthatatlanban egy világvevő cseresznyefa és az ember közti különbséget vizsgálja, azt a bizonyíthatatlan állítását igazaim, hogy az „többet tud' a mimdenségről, mint én.” Érvelése valóban paradox: a fa mindentudásának titka — „megkapaszkodott a föld / egyetlen pontján”. Itt vagyunk tehát az öregkori felismerésnél: nem a imindent-látni- akarás, csak az egy pontra rögzített tekintet által nyílhat rá szemünk a lényegesre. A kiválasztott ponthoz való ragaszkodás pedig nem lemondás. Márcsak azért sem, mert a lemondás hitbeli kategória. Lemondás az előző fázisban, A nehezebb részem ciklusában volt. Itt már a tapasztalt ember larányismerete iaz irányadó: „mert megkapaszkodott a föld / egyetlen pontján, ahová / láthatatlan kötelekkel / mindent odaköt, s ahonnan / nemcsak belátható, hanem / ki is mozdítható ez az egész...” Ha létezne ilyen kategória, racionális lemondás ez. Talán-talán az igazi értékrendet tapogatja.

Erről szól a másik növényimádó vers, amelynek címe: A kijáratot építik. Misztika egy növénybe ennyi titkot belelátni? Igen, de olyan, amely ittmaradni segít. Mert Berták László sokszor megírta már, hogy mindlaz, ami szenvedni adatott: „elmenni kevés, itt maradni sok.”

Eddigi legkiemelkedőbb ciklusa, A nehezebb részem, és az azt tovább növesztő új kötet között tehát összefoglalva az a különbség, hogy ami ott még csak akart hit volt, itt most már nem egyetlen lehetőség, de az egészet kimozdítható, szelíd erővé vált. Ezt az energiatöbbletet az igazolt tudás adja: a világ hordozói az evangélium szegényei: a csonkabonkák, a vakok, a süketek. Hogy milyen hangsúlyosan foglalkozik e költészet a létezők e legalsó, érinthetetlen kasztjával, csak néhány példát. Már a kötetnyitó A távirányított babákból is idézhetünk: „S ülnek itt / süketek, akik / szemükkel hallanak.” Máshonnan: „Megérintik, mint süket a vakot.” Vagy egy csodálatos, emlékezetes kép: „Ö az a másik... aki / nézett csak a rácson át, amikor / nyitva volt minden ajtó.” E szegény szentek felvonultatása azonban, szemben az említett előző ciklussal, nem másokat, Istent vádló bemutatás, nem számonkérés, még csak nem is lelkiismeretvizsgálat, hanem annak be- vagy felismerése, hogy mint fák levelei az elhasznált levegőt, ők javítják e pusztuló élet minőségét, ők mozgatnak országot-világot. Jogos tehát a költői kérdés: „miért jobb, aki boldogabb?” Erről, a boldogtalanok jóságáról, természetes hatalmáról szól Az ösz- szes ág című vers: „A csupa csonk, az örökké visszanyesett / utcai fák emlékeznek-e

187