Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)
élményeinket, hogy jobban teljen az idő esténként, én mégse dobtam be. Megtartottam magamnak. Ha elmesélem nekik, hogy mi történt, meghallgatják és kész. Hátha aztán nekem már nem lesz kedvem elképzelni. Nem is tudom majd akárhogy elképzelni, mert csak úgy lehet rágondolni, ahogy a barátaimnak előadtam. Nem véletlenül mászkáltam azon a napon egyedül a parton, miután megtudtam, hogy lehet ilyen lányokat találni. Hallottam valakitől, és jól megjegyeztem. És azon a napon szépen leszakadtam tőlük. Nem kérdezték, hol jártam. A többiek is el szoktak tűnni. Észrevették, hogy megjöttem, látták rajtam, hogy nem unatkoztam nélkülük, sőt kicsit fáradtan, csöndesen viselkedtem. Gondolhatták, hogy valamit működtem nélkülük, ennyi. Barátok voltunk, jól megfértünk egymással. Ügy is elmúlhatott volna az egész, hogy nem szóltam róla senkinek, bár így nehezebben. De nem múlt el. Állandóan vissza-visszajárt az a parti jeleneit. A mászkálásom, hogy csöndesen lépkedek a köveken, a víz hullámzik, a szél fúj. Szürkék a felhők, én meg csak megyek. Nem tudom, hova, nincs cél, csak az jár az eszemben, hogy mit is mondtak azokról a lányokról, akik errefelé szoktak feküdni. Nem mondtak semmi különöset. Csak hogy fekszenek. Meztelenek többnyire. Nem mozdulnak, még ha az ember rájuk lép, akkor se. Persze senki se lép rájuk, mert akkor hallgathatná a nyögdécselésüket, ami egyébként nem is lenne rossz. Mégse taposnak rájuk. Aki egyáltalán észreveszi őket, az mind megáll, figyeli őket egy kicsit, gondolkozik egy kicsit. Ügy mint én. Ennek aztán legtöbbször az a vége, hogy fölemelik őket. Satöbbi. Szóval kimentem a partra egy hirtelen elhatározással, bár nem is neveznem ezt annyira hirtelennek, minthogy nem éppen akkor mesélték, hogy mi van ott kinn a parton, úgyhogy volt időm elgondolni meg elhatározni, csak nem gondoltam rá és nem határoztam el. Szépen kisétáltam egyszercsak. Semmit se szóltam, semmiről, senkinek. A barátaim nem is igényelték. Lődörögtünk egymás közelében, és aki akart, elcsavaroghatott. Aztán meg visszajöhetett. Ez volt a barátságunk. Az volt benne a jó, hogy közben mindegyikünk arra gondolhatott, amire akart, addig is, míg együtt voltunk. Ha meg le akart lépni valaki és el akart tűnni valamennyi időre, hát annak semmi akadálya nem volt. Még csak attól se kellett félnie, hogy megkérdezik, hova megy, vagy pláne, hogy hol volt. Prímán nyaraltunk. Mikor eljött az a nap, amikor nem gondoltam semmit, csak lekoptam tőlük, akkor se volt semmi. Abszolút semmi. Először elrágcsáltam egy pár rágógumit, majd elszívtam egy csomó cigarettát. Megittam két sört. És mindezt egyedül. Ez már valami volt. Már mutatott valamerre. Üldögéltem egy széken, valahol, csak éppen annyira tudtam, hogy hol, hogy egyrészt már üldögéltem máskor is ugyanott, másrészt pedig ha bármelyik pillanatban föl akartam volna állni, és visszamenni a sátrunkhoz, visszataláltam volna. Ültem. Ott is fújt már a szél. Fogyott a cigarettám, a rágógumim is. Ráadásul nem is volt jó ízű együtt a kettő. Ezért ittam a söröket. De valahogy ez is unalmas volt. Nem vált be. De ezen se töprengtem, csak ültem. És sejtettem, hogy nem fogok örökké ott ülni. Föl fogok állni, el fogok indulni valamerre majd. Majd. Nyugalom. Nyugodtan ültem. Néztem magamat. A cipőmet. a lábamat a nadrágban. Príma volt minden. Meg voltam elégedve a sörrel is. Külön-külön mindennel. Ha például nem rágtam volna rágógumit. De rágtam azt is. Néha ingattam a fejemet, hogy ez így tnem helyes, mivel nem volt helyes. Mivel nem jó az ízük együtt. Mégis csináltam. Közben a lábamat 7
