Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - ÁPRILY LAJOS (1887-1967) EMLÉKEZETE - Csép Ibolya: "Összecseng a múlt, jelen..." Prousti vonások Áprily Lajos költészetében (tanulmány)

zetes lírai-nosztalgikus hangján.* Innen tudjuk meg, hogy Kolozsváron felmentek a Helikon szerkesztőségébe, ahol Tamási Áronnal találkoztak, jártak az enyedi Bethlen Kollégium nyárcsendű falai között, Kós Károly sztánai otthonában, Varjúvárában várta őket, Kemény János marosvécsi kőoroszlánok előtt:

„Marosvécs: Múzsák hazája, erdélyi titokzatos múzsák háza, kicsi kastély a Maros fölött... Előttünk a Maros-pánt, észak felé — Galonya felé — hegyek tornyosulnak ... A kastély: a kis csigalépcső. A könyvtár. A lovagterem. A kaszásbörtön. Emlékkönyvbe derűsített sorsos évek.” — „Megérkezés Galonyára. Zivatar, havasi málna és a gyermekmosolyú Kemély János ... Kicsi fehér ebédlőnk az alacsony asztallal, két székkel, két hosszú paddal, petróleumlámpa fényénél hogy körülujjongtuk!” „Július 25. szombat. Áhitat: fehér csend és havasi kékség ... Málnázás, halászás ... Tiszta patakvizek...” — „Július 26. Gyilkostó... A fű nedves és szagos a heliotróp virágtól. Lilás-színű enciánok nőnek a szamócák közelében ...” (Kiadatlan)

Nyíró József Gyergyószentmiklóson fogadta őket, Brassóban Szemlér Ferenc. A velük utazó Reményik már elbúcsúzott. Utoljára megcsodálták a Fekete-templomot, aztán: Olt-völgye, Nagy-Küküllő, M _ros-völgy, Számos-völgy és Kolozsvár után vissza, Budapest felé...

Soha erősebb nosztalgiával nem idézett nyarat, mint ezen az őszön. A fényképek melletti naplósorok valóságalapot adnak az őszi muzsika és a Kirándulás (posztumusz) című verseihez: ezekben ragadta vissza „futós idő”-től a galonyai erdészház, a gyilkostói kirándulás emlékét — s velük az egész szülőföldet:

Galonya felett most a szél az erdő lelkét rázza-rázza.

Suhogásában megremeg a vadászház borona-váza.

Hisztériás harkály sikolt —

Jaj, ha a nyárba visszaszállna ...

Ezen az őszön fakadt fel belőle a magyar irodalom egyik legszebb vallomása, ars poeticája, A láthatatlan írás című vers. Vallomás az „erdőn túli” tájhoz, mégis: nevét egyszer sem írja le. A vers most is a jelenből, az objektív valóságból indul. A pesti tél lehulló ködében egyetlen színt látott: a távoli bércek vonulatát, amelyek az elmúlt nyár emlékével élesebben rajzolódtak eléje, mint bármikor:

Hull künn a köd s a színeket kioltja.

Csak egy marad: a kúpos erdő kék-fekete foltja.

Ülök magam tompán a téli ködben, s zord vonalad

az erdőn túl ma is szemembe döbben.

Most messze vagy: különös, más planéta.

Az idézett kezdő szakasz két utolsó sorában már tegezve szól, hogy vallhasson a legszenvedélyesebb érzés, a szerelem bensőségével: „Vallók neked, / mint régi és di* A tengerszem költői képét G. Hauptmann Az elmerült harang c. mesejátékéból kölcsönözte, melyet a tízes évek elején fordított le.

(Az album a család birtokában van.)

172