Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - ÁPRILY LAJOS (1887-1967) EMLÉKEZETE - Csép Ibolya: "Összecseng a múlt, jelen..." Prousti vonások Áprily Lajos költészetében (tanulmány)

vatja-múlt poéta”. Ez az érzés rendezi a jambikus lejtésű hosszú és rövid sorokat ritmusba: kettes — negyedfeles — kettes — hatodfeles sorok váltakoznak ismétlődve. A helyzetképből kiindulva ilyen ódái lendülettel vallja: a magyar költő az idő és tér korlátáit áthágva hordozza lelkében, szubjektív világában — „tengerszembe rejtve” — a messzire szakadt tájakat. A vers második szerkezeti egységében tizenhat soron át, képről-képre haladva az első és második birtokos személyragokkal kapcsolja össze szülőföldjének egy-egy természeti jelenségét költészetével, kiejtve, hogy hogy miért láthatatlan írása Erdély:

Kút vagy nekem

s vágyat buzogtatsz, fogyhatatlan újat.

Patakjaid

bennem el nem apadnak,

mélységeid

mélységeimben kinccsel felfakadnak.

Így jut el a hallgatás fogalmáig a befejező rövid szakasz ellentétes képeivel: a legerősebb hang és a némaság mélyértelmű kontrasztjával. Ugyanaz az elhallgatás, ami a Szilencium vagy a Magányos aktor Kecskeméten reménytelen, kifejezhetetlen fájdalmát takarja:

S hallgatok,

nem tudom: ritka csendem benned van-é

vagy künn, a benned alvó rengetegben?

S a nagy moraj,

nem tudom, hegycsuszamlás?

Fellegrobaj ?

Fadöntés? Lélekomlás?

A sors kerekét vissza nem fordíthatjuk. A sokat szenvedettek önfegyelme könyörtelen hallgatást parancsol.

Áprily költészetének prousti vonásait vizsgálva még egy versnél meg kell állnunk: az ötvenes évek elején írt Sárréti zongoraszó címűnél. Posztumusz került kiadásra (1969), ajándékának szánta: egykori enyedi barátainak, Fülöp Károlyéknak, akiknél látogatóban járt Szeghalmon. A háziasszony — alakját versben is megörökítette (Fekete lány) — zongorázott, és megindult a varázslat: a dallam felidézte a régi dallamot („... künn a tanári soron buggyan a zongora-szó”), s ezzel életrekelt a múlt:

Látod-e: rajzol a hang — ez az otthon, a vár meg

a város,

zöld koszorús hegy alatt árad a barna Maros,

Ment le a nap, csupa bíbor a templom, a terraszos

Őrhegy,

S bíbor fényt kap a név porladozó köveken.

Hazafelé a vonaton írta a verset. A halk dallamok így ragadták vissza még egyszer fiatalságt, s a távoli várost a futó időtől.

A Pásztortűz 1940. decemberi számában Gy. Szabó Béla szövegképével jelent meg Aprily különös szépségű írása, a Havasi út. Három év után küldte el Reményiknek, aki már 1937. január 25-i levelében kérte: „Édes Lajosom, ha ezt a lelked legszub- jektívebb mélységéből fakadt írást egyáltalában kiadásra ide tudod adni, — add nekünk.”

173