Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - ÁPRILY LAJOS (1887-1967) EMLÉKEZETE - Csép Ibolya: "Összecseng a múlt, jelen..." Prousti vonások Áprily Lajos költészetében (tanulmány)

lett a kővidék”, amikor közöttük járt (Kirándulás), és vallomásában saját emberi kicsinységét állítja szembe csorbulatlan fenségével; „Elhullhatok, eltép a hűtelen- ség ... Te megmaradsz: morajos sziklaország...” (A láthatatlan írás).

A külső valóságtól múltjába menekülő emlékezésnek egyik szép példája a harmincas évek elején írt Enyedi csend. A vers kerete a jelen: „Enyedi csend, — ma megkívántalak” — idézi a várost lakásuk szűk homályából. Múlt idejű igehasználattal sűríti-fonja egybe ott töltött tizenhét évük történetét a város harangszós csendjének emlékével:

Hogy ültél kertek s százéves falak áldott hűsében, dombok vállain.

— indul az emlékezés, hogy aztán a maga életét — a könyvtárhomályban, városvégi sétatéri házban — és családja történetét négy szókapcsolatban — „nászinduló és dajka-dallam, bróm békessége és halál-követ” elmondva a jelen valóságának okáig jusson el; a történelem „piros szuronya” és a város „sikoltása” már jelen idejű ige- használattal jajdul fel, s hangzik tovább, szinte túl a pesti jelen zaján, ellentétben a múlt bársonyujjú, harangos csendjével:

Vidéki voltál. Zsibbadt. Egyzenéjű.

De egy-zenédben hogy dalolt a szín,

ha — mint aranyhal kristálykút fenéken —

mélyedben olykor megcsillant a rím.

S volt egy napod. Az Isten fénye késett, sötétbe hullt a megbomlott világ.

Jaj, most is hallom rémes szívverésed, s hallom, milyen vad-éleset sikoltasz, amikor átdöfnek piros szuronnyal az első ellenséges trombiták.

Ezt pesti utca-lázban énekelte.

Füst hullt a zajba és kémény-salak.

Enyedi csend, — te régi, drága, tiszta, reád gondoltam és áldottalak.

Amikor szülővárosát idézi (Régi város integet), Brassó középkori hangulatú képe jelenik meg: a tatár hadaktól hiába ostromolt, pántos kapukkal, bástyákkal védett ősi fészek. Emlékezés helyett tehát a régmúlt kel életre egy képzelt megérkezés kapcsán. A nyugtalan világ gyökértelenné vált művésze lép ki a jelenből a múltba, védettséget nyújtó, ércformáló őseinek békességébe. A vers kerete itt is a jelen:

Tél zúg felettem. Torlasz minden út s a gond portyái űznek itt a síkon.

Se vár, se domb. Se fegyver. S egy napon a szűkülő kört mégis átszakítom.

A megjelenő városkép, előző verséhez viszonyítva, már végig jelen idejű igehasználattal áll előttünk. A riasztott, fegyvertelen lélek a maga időtlen, szubjetív valóságába menekülve kap rövid megnyugvást: „s ölel a vár, a városom. Corona.”

A szülőföld vonzása a szűkülő kört, legtalább egy nyárra valóban átszakította: 1936. július közepén a Baár-Madas leánynevelő intézet diákjaival bejárta Erdélyt. Az útról fényképek mellett dátummal ellátva írta le az útirányt, epizódokat, jelleg171