Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - ÁPRILY LAJOS (1887-1967) EMLÉKEZETE - Csép Ibolya: "Összecseng a múlt, jelen..." Prousti vonások Áprily Lajos költészetében (tanulmány)
maga érzéseit is mint cselekményeinek indítékát; a csalódott Kosztolányi a gyerek hangján szólaltatja meg egykori kisfiú-világának gondolatait és érzéseit, melyeket személyek vagy tárgyak váltottak ki belőle: több évtizeddel helyezkedtek vissza a múltba, hogy elraktározódott érzésélményeiket kivetíthessék magukból, így védekeztek a jelen objektív valóságától. Az átélés menedék, de ugyanakkor élmény is. A fiatal tanár Áprily a tízes évek elején enyedi hegyoldali házikójuk ablakából figyelte az esőt; a monoton hang emlékek sorát indította el benne. Egy rövid prózai írásban (Dalol az eső, kiadatlan) rögzítette le régi érzésélményeit, melyeket más esők váltottak ki belőle. A hang idézte a brassói ház zsindelyfedelén végigkopogó- csurgó eső hangját, vele a padláson fekvő gyermektársait, végül saját gyermekörö- mét a tető érinthető közelsége s a villámoktól világított éjszaka hangulata miatt. Azután új kép idéződdk: kolozsvári diákkora, amikor az esőben kószált: szorongató érzései anyja aggódása miatt, halálhangulata és fájdalmas gyönyörérzete, hogy hulló könnyei összefolynak az arcára szakadó esővel. Végül a harmadik emlékkép a párizsi hotel-szoba ablakából végignézett eső, az elfütyült Marseillaise, a hozzákapcsolódó hangulattal és gondolattal, hogy a dallam a közeli Concorde-ra száll, ahol egykori dalolóinak vérét már lemosta az eső régen. Az élményidézések módja itt is a cselekmény-, érzés- és gondolatkapcsolatok egymást felelevenítő sora. Proust regényének első kötete 1913-ban jelent meg Párizsban, Áprily prózai írása az 1912-ben írt versek füzetében található. Az egymástól függetlenül, egyidőben kialakuló írásmód a kor „száguldó idő” elleni védekezésének egyik eszköze. ÁpriJyt múltba forduló érzékenysége már tizenhét éves korában írásra buzdította. Az Emlékek címmel hátrahagyott gyermekkori feljegyzések nem csupán a cselekmények emlékeit rögzítik, hanem hangulatok, érzések átélését is tükrözik, amiket zárójelben „Ah”-hal kezdődő mondatok formájában írt le. Ekkoriban a Jékely család súlyos anyagi gondokkal küzdött, a már öreg apa ezután ment a galbinai fatelepre dolgozni, s az érzékeny fiú az otthoni feszült légkörből már ekkor a múltba menekült. Költészetének alapvető jellegét is ez a múltbafordulás adja, de legközelebb talán a prózaíró Proust áll hozzá. Kosztolányi ciklusba írt, folyamatosan felidézett képeivel szemben Áprilynál szétszórtan, diákköri verseitől egészen az utolsó évekig, variált ismétlődéssel merülnek fel gyermekkori emlékei. S amíg Kosztolányi vers- ről-versre ki sem lép a gyermekkorból, Áprilynál általában a jelen mint keret szerepel, és egy asszociáció által idéződik a múlt. A vén idő játszik velem, ma összecseng a múlt, jelen. — írta a Mogyorókban 1930-ban. Két helyzet hangulata csengett össze: mogyorót törő kislánya és az alkonyaiban megszólaló harangok idézték a harminc év előtti harangszót, parajdi alksnyatot s Rózsikat. A múlt sokszor csak egyetlen sorban jelenik meg, de elég ennyi, hogy a vers megkapja tőle jellegzetes hangulatát. Csak azt írja: ezer patakon — és tudjuk: a parajdi patakok merültek fel emlékezetében: vagy ír a Duna menti erdőkről és előbukkan utolsó sorában az „erdőn túl”. Szinte versről-versre elröppen'egy emlékező sóhaj, melyek mögött elhallgatott mondatokat érzünk. „Én a neved mindig halkabban ejtem” — írja A láthatatlan írásban, és annyira megszokottá vált ez a kapcsolat, hogy ha elhallgat is, érezni, hogy csak „tengerszembe”* rejtette — s a leírt képet az elhallgatottal már az olvasóban asszociálja. Áprily emlékezése tehát kitágul: a gyermekkor idézése mellett a táj jelenik meg — illetve jelen van mindig a költő belső valóságában, mint tőle elszakíthatatlan: „velem egy test vagy, mint a titkom” (A láthatatlan írás). A magyar történelmi helyzet következményeként módosult idézőművészete: nemcsak időbeli távolságot rombol, hanem térbeli távolságot is. „Titkához” közeledve így zárta ki képzeletével, szubjektív „valóságával” a külső, objektív valóságot. Ugyanakkor számára a sziklaország az idők feletti állandóság a halandó emberrel szemben: „Te meg fogsz halni. ök meg állni fognak” — írta még a húszas évek elején (A hegyek); „kortalan 170
