Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - ÁPRILY LAJOS (1887-1967) EMLÉKEZETE - Csép Ibolya: "Összecseng a múlt, jelen..." Prousti vonások Áprily Lajos költészetében (tanulmány)

Mert Áprily 1929-ben hiába írta — saját lelkiismeretének megnyugtatására elsősorban —, hogy: így akarta a sors. Az évek múlásával nem szűnt meg vergődése, hogy gondok, hívó szó és kínálkozó alkalom ellenére a nehezebbik magyar sorsot, a kisebbségi sorsot kellett volna vállalnia mindvégig.

Tudom, sokat bűvölt a gyász, a hollós téli bút daloltam.

A bátrakkal hadd mondom el: panaszkodtam, mert balga voltam

— írta 1930-ban Imádkozom, legyek vidám című versében a régi Holló-ének soraira utalva, de itt még csak külső világa miatti csalódását vallja be: a jajgató világzavart, a Kinizsi utcai sötétséget, a változatlanul hármas helytállás líraölő szoronga- tottságát. Menekülni azonban nemcsak külső, de belső világától szeretne: vádat érez a keleti szél illatában, vádoló fenyvesrengeteggé nő a Tiszán úszó farönk, s „az erdélyi tölgyesek haddal jönnek” utána (Jaj, a vihar). Az ember egyedül a maga belső világától nem menekülhet. Ha ez a külső körülményekkel nincs összhangban, az érzékeny lélek könnyen a meghasonlás áldozata lehet. Az „olthatatlan szomjúság”, a távolság kínja megtermi védekező gyöngyszemét. „Titkom felé mindig mélyebbre ások” — írja a Mély, tompa hangban: a külvilágot kizárva belső világát tette valóságává:

S amint magam

mindig mélyebbre ásom,

tompul a hang,

de nő titok-tudásom

A hangomon

sötét zenéjű lelkek:

gyökereim

kórusban énekelnek.

Nem hallik át a földfeletti zajba, rajtam kívül talán más meg se hallja.

Én is csak úgy ha kripta-némaság van . ..

Proust már beteg volt, amikor parafával zajtalanná szigetelt szobájában írta életrajzi regényét. Kosztolányi élete egyik legnehezebb időszakában írta A szegény kisgyermek panaszait. Rilke örökös szorongásai elől menekülve fordult vissza újra és újra gyermekkorába. És Tamási Áron élete hónapokkal nyúlt meg, amikor betegágyáról tollbamondta a Vadrózsa ágát: az emlékezés akarása életben tartotta. A huszadik század azonos eszközt nyújtott azok számára, akik a kor atmoszféráját megszenvedték.

Ha az idő rombol, az időt kell szétrombolni: elmosni a határt jelen, múlt és jövő — idő és térbeli távolság között. Emlékezni úgy, hogy ez átélés legyen. Átélni nem a mechanikus — ész síkján történő — tárgyidézéssel, hanem a tárgyhoz fűződő hangulatok, érzések egész sorát felidézve lehet csak. A prousti idézés Bergson időelméletén alapul: az objektív, mérhető idő megfelel a körülöttünk zajló világ valóságának; ezzel szemben az ember szubjektív világa — érzés, emlékezet —, mely idővel nem mérhető, múlhatatlan.

Külsődleges kivetítése bármikor megtörténhet. Egy tárgy képe, egy íz vagy hang felidézhet egy régi tárgyat, képet vagy hangot és a vele asszociálódó hangulatok és gondolatok egész sorát. Az érzésélmények a legerősebbek: tudat alatt raktározódnak el, és akaratunktól függetlenül bukkannak elő. A gyermekkoráról író beteg Prou&t nem csupán a múltbeli cselekményt idézte, de újra átélte gyermek169