Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - ÁPRILY LAJOS (1887-1967) EMLÉKEZETE - Pomogáts Béla: Álom a vár alatt. Áprily Lajos és a transzilvánizmus (tanulmány)
egy kanyarulata vagy egy hullámverése nem lehet kifejezőbb és elhatározóbb, mint maga az egész.” Valóban, az erdélyi miagyar költészet és Áprily Lajos lírája is az erdélyi táj mély benyomást keltő szépségének festői leírása révén született. Áprily Lajos korai versei, mint a Falusi elégia, az őszi monológ, a Búcsú a havastól a szülőföld gazdag természeti világát idézték meg; magányos hegyormokat, zúgó vadvizeket, szelíd völgyeket, romantikus és pásztori tájat, amely a versben jelképes erőt kapott. Nemcsak a tájat, az erdélyi városokat is, Nagyenyed és Kolozsvár művelt légkörét, történelmi hagyományait, mint a Kisváros vagy a Kolozsvári éjjel soraiban. A természeti környezet nemegyszer a derű és az öröm forrása volt, a sokat szavalt Március vagy a Tavaszodik a léleknek ezt a friss erejét fejezi ki, többnyire mégis a magányos érzés, a lélek borongós fájdalma, a végzettel szembenéző férfi keserű tapasztalata szólalt meg az erdélyi táj költői ábrázolásában. Erről a keserűségről és elvágyódásról beszélt Az irisórai szarvas, a Marathon és a Vadludak: „A templom omló szürkeségbe ormol, / borzong az akác, mint a nagybeteg, / s átrémlenek a szomszéd utcasorból / a lenge leplű ház-kísértetek.” A tájnak sötét sugallata van, a versek a kisvárosi őszt és az alkonyatot festik, a tisztán metszett természeti képek fájdalmas érzésvilágot árasztanak. A táj mögöttes terében gyakran jelenik meg az erdélyi történelem, e történelemnek a végzetes tragikuma. A sziklaormok és szurdokok körül legendák, mítoszok lengenek, minden régi kőhöz valamely véres történelmi esemény riasztó emléke tapad. Áprily Álom a vár alatt című verse székely népmesét idéz fel, ugyanazt, amelyet Nyíró József Rapsonné rózsája című elbeszélése is felhasznál. A múlt és a jelen, a mese és a valóság, a gyermekkor tündérvilága és a férfiévek súlyos gondjai kerülnek itt egymással kapcsolatba, a vers hangulatát a veszteség érzése szabja meg: „Hová repült a várba hangzó, templomba hívó gingalang? / Most hogyha csendül halk harangszó, / jól ismerem: csak sírharang”. A Marosszeritimrén — amelynek Hunyadi János által alapított s a múló évszázadok során hívek nélkül maradt templomáról később Áprily fia: Jékely Zoltán írt jelképes erejű költeményt — született Nyár a táj és a történelem egymást kiegészítő szerves egységéről s arról a felelősségtudatról beszél, amelyet ez a táj és ez a történelem meghatározott: „Mi már a tengert nem látjuk soha. (...) De ez a nagy folyó, látod, tied, (...) s ez a hömpölygő dallam, lásd, enyém — / És este kinyitom az ablakom / és a históriáit hallgatom: egyetlen transsylvan hősköltemény”. Ezt a „transzilván hőskölteményt” írták tovább Aprilynak azok a versei, amelyek az erdélyi múlt emlékeit idézve fejezték ki költőjük történelmi és művészi tudatát. A Régi város integet Brassó — ahonnan ősei származtak — küzdelmes múltjára, az Egy pohár bor az ősök dolgos életére utalt. Az Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékére írott Tavasz a házsongárdi temetőben pedig az erdélyi elhivatottság és áldozatvállalás szép emberi példájának állított emléket. Az erdélyi táj rajza, az erdélyi múlt életre keltése nyomán a Helikon költői sötét színekben látták az „erdélyi sorsot”: a kisebbségi magyar költészet a kérlelhetetlen történelmi végzet tudatában született’. Erdélyi végzet alatt — hangzott Tompa László versének címe, Áprily pedig a görög mitológia komor végzettudatát idézve tett vallomást szorongásos érzéseiről. Antigone című versében olvashatóik a következő sorok: „Itt meg kell halni: Dike fénye / ki tudja, meddig nem derül, / mikor lesz az embernek reménye / testvért szeretni emberül?” Az erdélyi végzet nyomasztó terhétől és a nemzeti gyűlölködésnek azoktól a tapasztalataitól, amelyeket az erdélyi magyarság elnémítására és beolvasztására törekvő nagyromán nacionalizmus okozott, a transzilvánizmus eszmekörében próbáltak szabadulni a Helikon költői, közöttük Áprily. A transzilván eszmék: a nemzeti megbékélés, a kisebbségi humánum eszméje keltettek némi reményt az iránt, hogy Erdély nem az egymásra támadó népek és kultúrák küzdőtere, ellenkezőleg, a közép-európai megbékélés műhelye lesz. Ezek az eszmék erősítették a lélek ellenálló képességét, adtak biztos közösségi tudatot a kisváros zárt világában élő költőnek. A lassú pusztulás, a szétszóródás és a belső száműzés keserű érzését lassanként felváltotta a közösségi küldetéstudat, az 164
