Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Csengey Dénes: Találkozások az angyallal (regényrészlet)

bem,, hanem haj csomóik, fél szemek, nyalki ütőének. Ma visszagondolva azt hiszem, hogy apám világosam érezte bennem a vonzódást a világ i/rómtt, amelyet összezúzott, amelyből benne csak tűhegyes szilánkokat hagyott meg életének első mégy évtizede, és laziént fordította olyan kíméletlenül ellenem egy eflsüly- lyedt, elföldelt erkölcsi vi'lág(neinid utolsó felidézhető parancsolatait, ment arra akart kényszieríteni engem, szívében megfékezihetetlen vággyal azt követelte tőlem, hogy vagy lakjam és, népesítsem be újra, emeljem megint ép és teljes renddé ezt a őbenne széitzúzódott kenek világot, vagy pusztuljak el.

Mindez ha nem is beláthatóan, de nyilvánvaló és fokoahiatatlan teljlesség- ben fennállt közöttünk, amikor agy tana délután beállított hozzám egy barátom. Otthonról jött azzal a friss hírnél, hogy özvegy apja egy velünk lagykorú lánynyal állt össze, és kijelentette, eljött az ideje annak, hogy a barátom más szállást keressem magárnak. Még szinte szót sem válthattunk erről, amikor sírva megjött a lány, akivel pár hétig iegyütt éltem, és akinek egy-két nappal azelőtt adtam ki végleg az útját keserűségből, szeszélyből, vágy ki tudja, mi egyéb okiból. Zavaromban a fürdőszobáiba küldtem, mossa meg legalább az arcát. Ö azonban — forró nyár volt — miem/csak meigimoisdott, le is zuhanyozott, és éppen akkor lépett ki a fürdőszoba ajtaján nedves hajjal, gőzölgő testtel, vizes lábnyomokat hagyva maga után la padlón, sőt — ami alighanem döntő volt — anyám rózsaszín frottírköntösében, amikor hazaérkezett apám.

Állt a lány a szoba közepén, állt apám a küszöbön, mi a barátommal egymás mellett ültünk a heverőn, melynek sarkában, akár egy sunyi állat, ösz- szegyűrve hevert a könnyű pokróc, amellyel délutáni álmomban, takaróztam- És én azonnal éreztem, hogy itt egy fél percen 'belül jóvátehetetlen dolog történik.

— Ne! — mondtam köszönés helyett apámnak. — Most 'öt peraig ne mondj semmit.

De már oldalba kapta a mondatot, már keresztülgázolt utolsó szavaimon a torz hangoktól feszengő üvöltés.

— Az én házam nem kupleráj!

Soha még -olyan világosan nem éreztem, mint akikor, hogy apám kíméletlen haragjában kérlel és könyörög, hogy a semmire nem néző vak kaszaibdlás valójában kétségbeesett kapkodás valami láthatatlan utolsó szalmaszál után, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy ezt a követelésit, könyörgést, esendően vad kényszert én nem tudom tovább tisztelni, nem tudom és nem alkarom beteljesíteni. Felálltam, mindenkit -falképnél hagyva szó nélkül kimentem a lákás- ból, az első vonattal elutaztam a városiból, és három évig nem láttam se az apámat se az anyámat. Akkor eljöttek hozzám az egyetemi kollégiumba, nagy, feszélyezett hallgatásiban indultunk ebédelni. Apám is, anyám is olyan volt, mint akik hosszú betegségen estek át, vagy még inkább mint egy vesztes háború elnyűtt túlélői, akik lemondóan ismerkednek a fegyverletétel feltételeivel. Az étteremben -én rendeltem, ón fizettem, az én mozdulatom vetette végét az ebédnek. És laztán még hosszú ideig az a tanácstalan této-vaság jellemezte a kapcsolatunkat, amellyel megálltunk akkor ott az étterem előtt, hogy most aztán merne is. Nagy sokára vált csak hihetővé, hogy nincsenek feltételeim, hogy nincs [bennem más, mint a megbánástól is megmásíthatatlan eltökéltség, meg az alóla mégis kimentett, megcsendesedett, meglassult, szavakat, mozdulatokat alig találó szeretet.

Ágota, és később a gyerekek jöttek segítségünkre. Ök már teste, valósága voltak annak az életnek, amelyhez én ragaszkodtam, de amely apám szemében

140