Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Csengey Dénes: Találkozások az angyallal (regényrészlet)

csak lebegő káprázatnak (tűni mindaddig, amíg egymagámban éltem, igazolói egyetemi rangomnak, amelyhez addig szinte a szélhámosság elhallgatott gyanúja tapadt, és olyan élményekkel indázták be a család újább éveit, amelyekről nem voltunk kénytelenek (bűntudatosan hallgatni mindannyian. Ez a lassú megbékélés felderítette anyámat és engem, apámban viszont fokozatosan feltámasztotta a kölcsönös kátagadás utáni időszakban feladott titkos követeléseket. Időnként a fellebbezhetetlensóg váratlanul előnyomuló igényével szólt bele az életembe. El lehet-e utaznom valahová, vagy sem? Helyes-e így vagy úgy nevelnem a gyereket? Amit írtam ötvenhatról, hazugságáé vagy sem, miís- másolás-e vagy sem, felségsértés-e vagy sem, börtönnel bűntetendő-e vagy sem, s azért-e, mert mismásolás, vagy azért inkább, mert felsógs értés? És újra meg 'újra makacsul, változatlan (indulattal: lehat-e éjszaka dolgozni, lehet-e nappal aludni ?

Feküdtem csukott szemmel a heverem, de már nem láttam álmot, nem is aludtam, csak zuhogtak a mellemre az elnehezült levegő nagy fekete tömbjei, melyek lassan sötétséggel töltötték meg a szobát, és ült a konyhában némán apám meg anyám, megterhelve azzal a tudattal, hogy én le vagyok terítve, és állt hármunk fölött, minit egy felfüggesztett tűhegyes szigony, állt a levegőben, mint egy fenntartott követelés, állt előttem apám kíméletlen kérdése:

— De?!

És akkor megértettem, miért is utaztam (haza, miért akartam kiköltözni a dédapámtól örökölt szőlőhegyi házba. Megértettem, hogy az összeomlásban, amin keresztülmentem, újból hatalma lett rajtam az apámból felém áradó kérlelő (kényszernek. Hogy nem maradt már más, amit teljesíthetnék.

De ezzel a felismeréssel egyidősben .feltámadt bennem a tizenöt év előtti, előbb feleslegessé vált, aztán megfegyelmezett, kíméletlenségből elhallgatott tiltakozás is. Tudtam, hagy úgy lesz, ahogy (hajnaliban képzeltem, .és hogy apám öntudatlanul mindig is így akarta, de (tudtam azt is, hogy ez számomra miaga a teljes vereség, a serdületlen korba való wisszataszíttialtás. Hogy mindez meglesz, de csak mert nincs más választásom.

Ellemdültem a heverőtői dühödten, ingerülten. Most, hogy beadtam a derekamat, hirtelen bennem is összecsomósodtak a megátaükodottsóg egymondatos evidenciái. Harmincöt éves férfi vagyok, hallgat mindenki, amikor a sorsomról döntök. Aki nem tud osztozni az elhatározásomban, azt úgy elejtem, ahogy a fa a pudvás ágat. Itt maradok, így maradok, mert így döntöttem. Víz mindenhol van, csak el kell termelni fölüle a földet. Valószínűleg szánalmas és nevetséges dolog ilyen tartásban fogadni a végleges vereséget, de ennek a megfontolásnak akkor egy pillanatot sem engedélyeztem, lösszeroppant és élsüly- lyedlt .bennem a világ, csak ezek a szigonyos mondatok maradtak, és támadni, csapkodni, hadonászni akartam velük, hogy áradjon ki és fogjon körül egészen a belül hordozott fájdalom.

Amint azonban kifordultam a szobából, beleszaladtam anyám nyakig zárt gyászruhájának látványába, és megálltam, mintha a falnak mentem volna. Hát még mindig nem tudom, ki a halott! És (ha Ágota? És ha Bálint? És ha Anna? Négy napja .nem láttam őket, két napja otthon se voltam, mit tudhatok? De ahogy ránéztem apámra, azonnal láttam, hogy ettől nem kell félnem. Apám mozdulatlanul, mélyről jövő, viharvert derűvel nézett engem. Ahogy megálltam és megdermedtem ott a konyha küszöbén, a megakadt mozdulaton, a .fejtartásban, a kéz fél ívet befutott lendületében, .és nyilván .az arcomon is ott volt, (belém volt írva egészen az a kétségbeesetten kíméletlen, bénán kö141