Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Csengey Dénes: Találkozások az angyallal (regényrészlet)
leejtve, keze csüngve, arca legázolt, felégetett dombvidék. Egész testtartásán látszott, hogy nagyon régóta áll ott mozdulatlanul, végignézte gyors berobba- náscmat, végig a sofőrrel folytaitott kedélyes alkut, rezzenetlenül, ahogy most engem néz, és ha én nem mozdulok, igy maradhatunk akár sötétedésig. Apám sehol. Meghalt az apám? Álltam a nyitott ajtó ásító torkában, arcomon még egy ottfeledkezett, el- töröllhetetlen vigyorral, kezemben az elgázolt, szétroncsolt fejű nyullal, melyből hangos, (tompa nesszel potyogtak a vércseppek fehér vászoncipőmre, és nem jött ki hang taplószáraz torkomon. Meghalt az apám? A kezemben csüngő dögöt vad, erőszakos zöngéssel lepték el a fényes, zöld húslegyek, az izzadtság forró, égető áramokban folyt kétoldalt a gerincem mentén, a száraz organalevelek zörögtek az ágon, olyan hangot adva, mint amikor üveget rág az ember, a torkomban keresztben állt egy fennakadt sikoly, bomló hús bűze csapott az orromba, és anyám csak állt a nyakig gombolt gyászruhában, görbén, kövülten Ikimeredt a nyíló krizantémok 'közül. Ágota megtalálta volna a szavakat, megtalálta volna azt az egyszerű mozdulatot, amellyel az egyszerre elkínzott és fenyegető mozdulatlansághoz hozzáférhet. Átölelte volna az anyámat, a házba kísérte, lefektette volna, mellét vizes kendővel, homlokát hűvös tenyerével hűtötbe volna, torkán a szoros gallért meglazította volna, halántékán az eret finoman megmasszírozta volna, vagy csak odasétált volna a virágágyásba, csókolom, Margit néni, mondta volna, hazajöttünk, mondta volna, és az ő köszönését az anyám fogadta volna, a gyerekekhez leguggolt volna, arcának fekete komorságát mosoly bontotta volna, szentjeim volna volna, hát osiakhogy volna volna, és mindenki éhes, terítés volna volna, kiszáradt torokra ital víz volna volna, úrrá lett bénaság nem volna volna, idő infarktusa sem volna volna ... De én nem tudtam azt a szót, nem tudtam azt a mozdulatot, csak álltam a szétroncsolt, véres nyállal a kezemben, és magiamban fohászkodtam. Édesanyám, nézz rám és engedd szabadon magadban a sírást! Engedd szabadon bennem a sírást, engedd szabadon a zokogó kisfiút! Engedd magadhoz, öleld a melledhez a zokogó kisfiút! Ments ki ebből a rohadó testből, szöktess meg ebből a rohadó életből, adj rám fekete ruhát, pofozz fel és taníts meg újra beszélni! Mondjad tagoltan, érthetően, amit tudnom kell! És anyám megértett engem, engedett a néma könyörgésnek. Kilépett a virágágyásból, odajött hozzám, száraz ajkával megérintette a homlokomat. Aztán elvette tőlem a nyulat, bedobta a szemetesvödörbe, és csuklómat lazán átfogva bevezetett a házba. A mosogatókagyló fölött hideg vízzel lemosta kezeimről a vért, arcomon is végigsimított nedves, hűvös tenyerével. Aztán átölelte a válla- mat, az ágyamhoz kísért, fejem alá igazította a párnát, nyakamon a szoros gallért kigombolta, finomam megmasszírozta az eret a halántékomon. — Mennyibe került a taxi? — kérdezte végül sírás utáni rekedt hangon, de arcán azzal a szemérmes mosollyal, amellyel a szívünkhöz közel állók régóta számon tartott jellemhibáin teszik túl magukat a tűréshez szokott csendes emberek. Ez a kérdés apám felől volt feltéve. Anyám maga sohasem engedett akkora távolságét közém és maga közé, amely megkívánta és lehetővé tette volna az életem ilyen vagy olyan dolgai feletti ítélkezést. Legváratlanabb elhatározásaimat, legostobább, legkétságbeesettebb lépéseimet is úgy vette tudomá135
