Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Csengey Dénes: Találkozások az angyallal (regényrészlet)
a feleségét, a vakmerő menekülő, a szőlőhegyi birodalomalapító most itt szorong a közelgő fizetés miatt egy marcona taxisofőr mellett, de még ez a szorongása is túlzás és alaptalan és valóság nélküli. Akármerre tér, akármibe bonyolódik, nem tud eltalálni oda, ahol ő természetes lény, ahol hiteles, magától értetődő, ahol valóságos és érvényes. — Na, akkor hogyan leszünk? — nézett .rám a taxis, miután megállt apám háza előtt. — Hogyan leszünk akkor a viteldíjjal? — Szúrósan állt rajtam a tekintete. Hirtelen a szemébe nevettem. Ez az ember azt hiszi, hogy rajtakapott engem valami határozott, kézzel fogható minőségen. Azt képzeli, tart valakit a markában. Nem bírtam megfékezni a kényszeres nevetőgörcsöt. — Ne örüljön korán! Vagy ne búsuljon korán. Ne is gyanakodjon! Ne is fenekedjen! Ne bízzon! Ne legyen résen! Ne hagyja rám a dolgot, de ne is or- rontson üzelmeket! Ne gyűrkőzzön! Ne mélázzon! Ne hagyja annyiban, de ne kösse az ebet a karóhoz! Csak várjon! Várjon .. . várjon egy percet .. . mindjárt .. . majd mindjárt az egészet ... — És azzal még mindig görcsösen, fe- gyelmezhetetleniül nevetve otthagytam az ámuldozó taxisofőrt és bementem a házba. Az ajtók mind nyitva voltak, de a lakás üresen állt. Akár egy gyakorlott besurranó tolvaj, mentem a szekrényhez, ahol a vasalt párnahuzatok alatt a megtakarított pénzét rejtegette anyám. Jól belemarkoltam az ezresekbe, hadd essen le a taxisofőr álla. — Zavaros egy ember maga — vigyorgott a sofőr, miután kifizettem. — Itt lakik egyáltalán? Hát megkeveri az embert, olyan ember. Montija, nem akarja ezt a nyulat? Mire én leteszem a szolgálatot, megbüdösödik ebben a melegben. És hogy maga viszont éhes, nahát ebben az egyben biztos vagyok. Elképzeltem, hogy az ereszkedő estében akácfa parazsa izzik a szőlőhegyi pince előtt, hűvös van már, a tűz mellé húzódva hallgatom a tücskök és a békák évadzáró hangversenyét, nyulat sütők nyárson és vörös bort iszom, poharamból locsolom a gazdagon illatozó húst. Jó volt elképzelni, a parazsára roskadt tűz meg a sült vad illett a tervezett honfoglaló estébe, és aztán nagyon éhes is voltam, valóban. De ezen túl az is kívánatosnak és célirányosnak tetszett, hogy valami meghökkentő, minden kérdést, aggályt, rosszallást elhallgattató kedélyességgel vágjam keresztül magamat a szüleimmel való találkozáson. Miért nincs ©gy fillérem sem? Miért érkeztem mégis taxival? Ágota és a gyerekek miért nincsenek velem? Elköltöztek? Miért költöztek el? És miért nem indultam utánuk magyarázattal, mentséggel, fcérlöléssel, miért nem rendezem a helyzetet? Hogy képzelem azt, hogy ez a helyzet éppen rendjén való? Ezeket a kérdésieket feltétlenül meg akartaim kerülni akkor délután, és úgy látszott, a sofőr váratlan ajánlata ebben a szándékomban is kapóra jött. Egy sütmivaló vadnyúllal a kezében mindjárt más hangot üthet meg az ember. — Hát akkor ide vele! — vettem át a kedélyes férfiévődés hangját. — Jobb ma egy nyúl, mint holnap egy orrszarvú. De mondja meg, mit csináljak vele. — Nyúzni kell! — kiabálta a sofőr, miközben már kikanyarodott a 'ház elől. — Felakasztja, megmetszi a lábainál, aztán belekapaszkodik a bőrbe, és addig húzza, amíg a fejével együtt le nem szakad. Megy az, majd meglátja! Bementem a kapun, végig az orgonasövény mentén a bejáratig. Ott megálltam bénán, görcsben, mint akit jártában megütött a szél. A kertben, krizantémágyás közepén anyám állt talpig feketében. Vállai 134
