Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Aranyi László: Avanti! (esszé)
ARANYI LÁSZLÖ Avanti! Bujdosó Alpár, Nagy Pál, és Papp Tibor nagyjából egyidőben .megjelent, egy-egy pályaszakaszt összegezlő/lezáró könyve mindenképpen többet érdemelt volna annál, hogy mintegy ürügyül szolgáljon egy olyan vitához, mely tulajdonképpen a magyarországi experimentális irodalomról folyt. Pedig a Magyar Műhely alkotótriá- szának egymástól is egyre jobban elkülönülő törekvései az irodalom kopernikuszi fordulatát sugallják. Azt, hogy ia korszerű nyelvi struktúrák közvetítésére alkalmatlanná vált a könyv — mostani munkáik szokatlan forlrmátumú, komor küllemű kiadványok, az emberben óhatatlanul a koporsó képzetét keltik —, s egyben az új médiumok drámai bevonulását előlegezik napjaink irodalmába. Űjabban Papp Tibor számítógépet „idomít” új távlatokat nyert elképzeléseinek megvalósításához (nemrég egy nekem címzett levélben úgy írt őrdöngős masinájáról, mint valami élőlényről, alkotótársáról, tehát az alkotói folyamat során átszellemíti médiumát, szinte lelket önt bele), Nagy Pál a videót alkalmazza, Bujdosó Alpár pszeudo-ékírá- sos magánmitológiáját különös tárgyakra vési. A kérdés most az, hogy a magyar- országi irodalmi élet értetlensége, tanácstalansága a Gutenberg-galaxis végét minden különösebb előzmény nélkül kinyilatkoztató párizsi és bécsi alkotók kapcsán szellemi éretlenségből fakad-e, vagy érdekesebb számukra az itthoni, a Magyar Műhely törekvéseivel (is) rokonítható irodalmi avantgarde... Hogy a napjainkra immár néhány főre fogyatkozott honii „élcsapat” művészei megkésetten jelentkeztek-e, Magyar Műhely-epigono'k-e, harcias jelenlétükkel képesek-e megbontani az irodalmi intézményrendszer, a könyvkiadási gyakorlat, a folyóiratstruktúra nemegyszer irodalmon kívüli szempontok alapján kanonizált értékrendjét? A világirodalom új kezdeményezései, eredményei megkésett hazai jelentkezésének hangoztatása a múltban is, most is szemforgató farizeusság. A kritika, a befogadói szemlélet; az volt — és van, sajnos — jókora lemaradásban. Ha az „új időknek új dalai” rendszerint hosszú, kétségbeesett harcok árán valahogy megkapaszkodnak kultúránkban, rendszeres publicitáshoz jutnak, éppen azok emlegetnek holmi késedelmes jelentkezést, akik évekiig/évtizedekág gáncsolták, akadályozták. Vajda, Komjáthy, Reviczky kontársa volt a francia szimbolisták első nemzedékének, de Kassák is, majd jóval később Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Hajas Tibor, Ba- laskó Jenő is egyidejűleg jelentkezett a világirodalom hasonló tendenciáival. Gyakori vád, hogy napjaink avantgarde-ja nem rendelkezik azzal a markáns, manifesztumait csak úgy ontó elméleti háttérrel, mint a századelő izmusai. Való igaz, a világnézet azóta valahogy személyre saabottabb; egy irányba, de máshonnan, másképp menetelünk, általánosan érvényes dogmák, normák, szellemi béklyók nélkül. Van aki a Wittgenstein nyomán kibontakozó modem nyelvfilozófiai kutatásokra támaszkodik, van aki C. G. Jung kultúraszemléletünket is gyökeresen fölforgató „kollektív tudattalan”-jához nyúl, s tán nem illendő saját példámmal előhozakodnom, de jómagam Rudolf Steiner antropozófiáját képviselem alkotói módszeremben. Problematikusabb viszont a mai avantgarde irodalom jelenségeinek teoretizáló célzatú feltérképezése. Erre eddig a legfontosabb kísérlet Papp Tibornak Gondolatok a látható nyelvről és a vizuális irodalomról című tanulmánya, mely a Magyar Műhely 71. számában jelent meg. Formai felosztás, mely kétségtelenül alapművé válhat a vizuális költészet eljövendő kutatói számára, azok számára persze, akik 1151
