Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Aranyi László: Avanti! (esszé)
■nem vitatják a forma organikus viszonyát a tartalomhoz, illetve nem gabalyodnaik bele a látható irodalom tömérdek kevert formáiba. No, de tmi a helyzet a fonikus költészettel, a performance-szal, a válaszértékűvé emelt költői gesztusokkal? Pe- tőcz András a jungi személyiségtipológia ellentétpárját ('introvertált—extrovertált) alkalmazza a művekre. Kár, hogy ennek az alapvetően helyes koncepciónak itt is csupán elméleti értéke van, mart nem ad magyarázatot a két képzeletbeli pólus közötti tényleges tartományra. Az avantgarde különben sem tűri a beskatulyázó kanonizálást, rendszerezést. Ilyenkor rögtön kirukkol valamiféle rendhagyó produktummal. Túlhaladott, vagy túlhaladottnak vélt értékeket, szabályokat relativizál — ez a küldetése, missziója —, de amennyiben a szabállyá merevedés réme fenyegetné, a szokottnál is nagyobb intenzitással „rúgna ki a hámból...” Tehát inkább magatartás, mintsem esztétikai kategória, mely a mindenkori ember örök és kielégíthetetlen megismerési vágya mellett teremtési és elkülönülési vágyát tükrözi. Az avantgarde művész — az írásvetítő, a videó, a számítógép stb. ellenére — laz alkimisták, a gólemkészitők, egyáltalán a mágia és okkultizmus adeptusainak egyeneságú leszármazottja, akit napjainkban inkvizítori üldözés helyett a hisztérikus acsarkodás (pl. Berkes Erzsébet a Kritikaban), a mundér és a sarzsi amúgy sem létező becsületének védelme (pl. Pomogáts Béla, aki Papp Tibort irodalmi „szektavezérré” kiáltja ki, az Életünk ben), valamint a becsületes, ám obskurózus „hitvita” (pl. Csengey Dénes a Magyar Műhelyben) az irodalom peremvidékére száműzött, egyben rákényszerített — ahogy Szambathy Bálint Életünkben hozzászólásában megfogalmazta — egy gerilla-típusú harcmodort. Nincs, nem képzelhető el nagyobb és kibékíthetetlenebb ellentét, mint amely az avantgarde és a tradicionális irodalom között feszül. Az irodaiam „hivatalos” értékrendjét képviselők szinte ,^népfrantos” szövetségben hadakoznak az avantgarde ellen, sehol másutt, de itt még a népies-urbánus ellentéteik -is elcsitulnak ... Kényes kérdésnek tűnhet a hatalom és az avantgarde viszonya. Pedig nem az. A polgári demokráciák közömbösen veszik tudomásul jelenlétét, a munkáshatalom viszont az avantgarde messianisztikus forradalmiságát fölismerve elszánt szövetségesre találhatna benne, mint Lenin idején, a Szovjetunióban. A proletárdiktatúrák hatalmi torzulásának prése alatt viszont szükségszerűen a föld alá kényszerül, mivel nem engedelmeskedik a felülről diktált normatíváknak. Bujdosó Alpár, Nagy Pál, Papp Tibor, valamint Székely Ákos, Petőcz, Szíká- rosi és mások munkássága kapunyitás a kommunikáció egy új, átfogóbb lehetősége felé, mely egyre körvonalazhatóbban totalitásra törekvő új esztétikát, metafizikát hoz létre. Az esztétikai radikalizmus 'mögött minden esetben elkötelezett morális radikalizmus rejlik, melytől — ugyan nem a napi aktualitások dimenzióiban — de igenis politikus alapállást kap napjaink avantgarde-ja, melynek legfőbb ismérvei ezek: 1. vissza kívánja adni a művészet ősi, mágikus-szakrális jellegét, öntörvényű- ségét, archetípus-voltát, 2. kutatja a művészet alap- és határeseteit, 3. metanyelvi struktúrákból hoz létre műalkotásokat, tehát az alfabetikus szerkezetek helyett/imellett más, természetes, vagy mesterséges jel-, illetőleg jelképrendszereket is válaszértékűvé emel (ideogramimák, piktogram- mok, talált költészet, tájméretű beavatkozás, különféle destrukciók stb.), 4. hirdeti az alkatái-befogadói szemlélet permanens jorradalmát. Úgy vélem, a magyarnyelvű irodalom történetének minden eddiginél fontosabb évtizedei előtt állunk .. . 1152
