Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Elek István: Egy militáns szellem a nyolcvanas évekből (Csengey Dénes: A kétségbeesés méltósága) (kritika)
ki a történést befolyásoló tényezők közül a nemzedéki alany szemléletének, gondolkodásának, önértelmezésének, tudatos választásainak kérdése. A jelenben szükségesnek érzett nemzedéki vállalkozás érdekében az alany felelősségét kell kiemelnie, hiszen az egyetlen, amire befolyással lehet, éppen a lehetséges társadalmi cselekvő, a nemzedéki alany gondolkodása. Saját tapasztalatainkból is tudhatjuk azonban, e nemzedékek tagjainak, különféle művészeti, szellemi csoportjainak is adminisztratív s ha ez nem bizonyult elegendőnek, rendőrt eszközökikell, módszerekkel sulykolták be, hogy ne arra menjenek, amerre természetes lenne, lett volna, amerre eredendő művészi elképzeléseik, értelmiségi hivatástudatuk vagy éppen állampolgári felelősségérzetük vezette őket. Csengeynek persze igaza van, amikor nagy erővel szuggerálja, hogy mégis muszáj, hogy mindez kezdettől benne volt a játékban, a közeg ellenállása az autonómia- igénnyel szemben része azoknak az adottságoknak, amelyekkel számolni kell. De talán a felkelteni kívánt új nemzedéki vállalkozást is jobban szolgálta volna, ha néhol méltányosabb, például nem hagy kétséget felőle; korántsem a téves szerep- felfogás a legfőbb oka, hogy a nyolcvanas években is elmaradt a nemzedéki áttörés. Több mély önismeretre vallóan pontos önjellemzése van Csengeynek a kötet esszéiben. Egyet hadd idézzek közülük, a nemzedéki napló második darabjának felütését. „Ezen a reggelen is nehezen engedem el az első mondatot, mint a hideg vízben úszó ember végtagjain a görcs, úgy csavarna rajta az elme még egyet, még egyet: mintha ütéshez gyülekezne a feszültség a gondolkodás eme első, megfogott mozdulatában. Tűnődhetek: az én szervi bajom volna ez a darabos kényszere a na- gyotmondásnak, ez a gerincen végigfájduló várakozás egy riadalmas felegyenese- désre írás közben, olvasás közben, beszélgetés közben is?” Rendkívül érzékletesen mutatják e sorok azt a hajlamot, alkati vonást, melyről többször volt már szó, és ami nélkül aligha érthető Csengey szellemi karaktere. Ennek a dramatizáló hajlandóságnak köszönhetők az esszék éles ellentéteik vázelemeiből fölemelkedő nagyszabású gondolati építményei, melyek követése sokszor valósággal esztétikai gyönörűséget szerez az olvasónak. Elválaszthatatlan tőle Csengey sajátos esszényelve, melynek két lényeges jegye az emlékezetes képek és a nagylélegzetű mondatok, alá- és mellérendeléseket bőkezűen osztogató szó- és mondatszerkezetek. De ennek a hordaléka az olyan fordulatok is, hogy a nemzedék „minden mocskos szájban ezerszer megforgatott szó”, vagy az avantgarde kapcsán használt bizarr metafora, a női nemi szerv képe. Ez a dramatizáló hajlam sodorja olykor az ellentétek túlfeszítéséig, mint amikor „a mai szellemi életünket keze-lába-levágott béna itestté tagoló rossz szembeállítás”-ként jellemzi a népi-urbánus viszonyt. Ennek sodrásában bukkannak elő időnként olyan retorikus, önironikus fordulatok, melyek már nem pusztán azt mutatják, hogy a gondolkodást drámaként éli meg, a köznapi dolgok világából kiemelkedő, kivételes, különleges műveletként, hanem mindezeken túl külsődleges eszközökkel hangsúlyozzák a szerzői mindentudást, az anyag szellemi uralásából származó fölényt. Ügy vélem, ennek az alkati sajátosságának, a dramatizáló hajlamnak minden következményét nem lenne szabad olyan megbocsátó szeretettel néznie, mint amire a Napló idézett felütése példa. Szilágyi Ákos szellemi teljesítményét könyvéről írva szerepkereső kalandozásként jellemezte Csengey, és szemére vetette: „Mintha hiányozna az az átgondolt és szilárd elszántság, amely a megújulás folyamatosan fenntartott követelését, egy kiformált kultúrautópiát realitásként tudna számba venni.”. Tökéletes önjellemzés ez ismét. Csak éppen a negatívját kell olvasni. Csengey a kezdet kezdetétől azonosult egy szereppel, az elejétől fogva teljesen egyértelmű, hogy milyen hagyománykört választott, milyen szellemiség, milyen beszédmód vonzásában gondolkodik. Szellemi teljesítménye ennek a szerepnek az engesztelhetetlen, magához kétségeket sem engedő képviselete, a kedélynek ugyanazon a hullámhosszán. „Ezekkel a megjegyzésekkel ajánlom olvasásra az utóbbi évek egyik legszínvonalasabb tanulmánykötetét.” (Magvető, 1988)
