Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Elek István: Egy militáns szellem a nyolcvanas évekből (Csengey Dénes: A kétségbeesés méltósága) (kritika)
nyomására ez természetesen csak irodalmias politizálás lehetett. Ezt a politizálásra kényszerülő irodalmár értelmiséget a körülmények a legutóbbi időkig nem annyira tárgyszerű politikai mérlegelésre és érdekkiíejezésre mint inkább esztétikai beállítottságra nevelték a politikában is: ímetapolitikaii nyelvteremtésre. Emlékezzünk csak az utóbbi évtized irodalmi életének tanácskozásaira, vitáira! Ha a felsőbbségeit. Petri szavait kiforgatva: „virágnyelvein küldték el a francba”, még jelenlévő képviselői is elismerően bólintottak, ám ha olykor metaforák, nélkül, köznapi egyszerűséggel történt ugyanez, pártállásától függetlenül feszengett a többség, botrány volt, de legalábbis Illetlenség. A meztelenül mutatkozó igazságnak mindig kevesebb esélye volt a sikerre, mindig inkább látszott egyszerűsítésnek, az elért szabadságfokot, tárgyalási pozíciót veszélyeztetőnek. A gépekbe öltöztetett Igazságtól azonban még azok sem tagadhatták meg elismerésüket, akiknek a fejére hullott szava. Hogy társadalmi, szellemi nyomorúságunk esztétikai élvezetében egyesültünk volna, ez így persze méltánytalannak tetszik önmagunkkal szemben. Hiszen valódi küzdelem folyt itt az irodalmi közéletben, adott-kapott sebekkel, lelkiismereti válságokkal, pozícióváltásokkal, szimbolikus értelmű harci cselekményekkel. Némi távlatból azonban ez az egész küzdelem meglehetősen szánalmasnak és mulatságosnak tűnik, tűnhet. És azt hiszem, nemzedékünket, de legalábbis azokat, akik az évtizedforduló irodalmi közéleti vitáiban forogva nevet adtok ennek a korosztálynak, többek között épp az különböztette meg az előző nemzedékektől, hogy már menet közben is túlságosan gyakran képesek voltak küzdelmeiket s önmagukat mintegy e távlat birtokából nézni. Kedvezőbb feltételek esetén e képességeknek feltűnőbbek lettek volna az előnyei. A nyolcvanas évek politikai, kultúrpolitikai kurzusának merevsége, alkalmatlansága, hagy a helyét keresve intézményi változásokat kezdeményező és sürgető újabb nemzedéket, nemzedékeket alkotó módon, egyéniségüknek, vállalkozásaiknak szabad teret engedve kapcsolja be a szellemi munkamegosztásba, elhalványította ennek az erősen önreflektáló közéleti szerepvállalásnak a pozitív jegyeit, és a negatív vonásait ajándékozta meg (történelemformáló hivatással. Az elszántság, kiállás, konfliktusvállaló hajlandóság nemzedéki leértékelődését. E siajátos politikai atmoszféra és a rá adott korosztályi, nemzedéki válasz együttese magyarázza, miért nem találkozott jelentős fogadókészséggel Csengey erős nemzedékszervező szándéka, amelyről a kötet írásai félreérthetetlenül tanúskodnak. Visszagondolva azokra az évekre, a nyolcvanas évek első felére, talán épp Csengey- re volt a legkevésbé jellemző a nemzedék akkori közszereplői közül a harci szellemet ernyesztő önreílektáló hajlam. Volt benne ezzel szemben valami, nem tudok jobb kifejezést, eredendő alkati ellenállás. Ezzel szorosan összefüggőnek látom ugyanakkor, hogy időnként későbbi írásaiként későbbi írásaiban is romantikus felhangokkal érvényesül az a hagyományos, a társadalmi-közösségi gondokat előtérbe állító írói szerepfelfogás, melyet pályája kezdetétől a magáénak tekint. A Balassa Péternek címzett, történetfilozófiai összefüggések között kifeszülő virtuóz gondolatmeneté például a végső ponton ezért vezeti helytelen következtetésihez. Csak látszólagos ellentmondás, hogy szerintem lényegesen jelentősebb a különbség kettejük között, mint az Csengey írásából kivehető. Egyéniség-, itársadalomszemléletben, a széliem! érdeklődés irányaiban, értékekben és célokban, kultúrafelfogásban és az írói szerep értelmezésében. A kultúra visszafoglalásának 'becsvágyában azonban, amiben ő feltételezi, nincs közöttük ellentét. Legfeljebb különbség van e törekvés megfogalmazásában és abban, hogy ez milyen formát ölt, milyen közvetítéssel próbál érvényesülni. Csengeynél direkteb- ben, Balassánál áttételesebben működik. Miközben felfogásom kétségtelenül a Csen- geyéhez áll közelebb, nem tudnám vele azt mondani, hogy Balassa „nekem szóló mondanivalóját keveslem”, de ha ezt érezném, se gondolnám, hogy benne van a baj, s hogy egyáltalán: baj van. Értelmezésre szoruló különös pillanat. Ész és alkat áll itt szemben egymással? Az ész toleranciát hirdet, a kölcsönös gyanakvások és vádaskodások felszámolását, az idegenkedések eloszlatását a népi 1147
