Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Elek István: Egy militáns szellem a nyolcvanas évekből (Csengey Dénes: A kétségbeesés méltósága) (kritika)
málja és egy életen keresztül megőrzi magát. Németh László például ilyen alkat: korán kikristályosodott, és azóta voltaképpen ez a kristály nőtt miaggyá ... D,e vám másfajta alkat is: énnekem például régebbi írásaimhoz gyakorlatilag semmi közöm sincs, mert mindig megpróbálok mássá válni, továbbmenni. Nem egy kristály- rendszerben élem ,le az életemet, hanem amorf stádiumban, amely folyton megpróbál kristályosodni, és folyton más rendszerek felé megy.” Kétségtelen, Csengey szellemi egyéniségét a Veres Péter-ii, ia Németh László-i alkat .rokonságában kell keresnünk és nem .az Aranyéban, nem az Örkényében. Kötete elejétől a végéig az a kérdés foglalkoztatja őt voltaképpen, amit legáltalánosabban az Örkényi és a Németh László-i drámamodell összevetése során fogalmaz meg, „a személyiségnek a valósághoz fűződő lehetséges cselekvő viszonya”. A mai világkonstellációban, a nemzeti történelem adott szociális, politikai, szellemi körülményei között. Véleménye, melyet a kötet nagy erővel sugall: végsőleg nem máson mint az akaraton, elszánáson múlik, cselekvő viszonyba jutunk-e, juthatunk-e a valósággal. A korábbi jellemzés után azonban talán nem meglepő, ha azt mondom, nem annyira az írásokban kiküzdött felismerés, gondolati eredmény ez, mint inkább eleve adott meggyőződés, érzület, mely készen van benne az első leütés pillanatában. Az írások ezt a meggyőződést példázzák, demonstrálják, ezt az érzületet viszik színre, és bontják ki nagy drámai állóképekben. Olyan időkben születtek ezek az írások, amikor különösen szükség volt erre a szuggesztióra, mert a körülmények lebeszélő erejét látványosan támogatták a társadalmi cselekvőképtelenség elhatalmasodó érzésének igazolási kísérletei. Csengey jelentős érdeme, hogy hatásos ellenpéldát adott, hogy szembeszállt ezzel az érzülettel, és az önfeladás, az ellenállásképtelenség megideologizálásával. Fontos írások vannak a kötetben, megjelenésükkor méltán keltettek feltűnést, hiszen sokáig óvatosan kerülgetett kérdéseket tárgyaltak, meglehetősein nyíltan, szokatlan hangütéssel, öntudattal, önérzettel, igen sajátos szemszögből. A Cseh Tamásdalokat elemző esszé, az Egy nemzedéki napló töredékei, a cigány-tanulmányok, a népi-urbánus ellentétről szóló levélváltás Balassa Péterrel stb. Ám természetesen ezekre is érvényes, ami általában igaz társadalomtudományi, esszé- és publicisztikai irodalmunk első nyilvánosság elé jutó termésére, hogy nem léphettek túl azokon la korlátokon, amelyeket a szellemi élet intézményi rendszerébe beleágyazott, szempontjait folyton módosítgató és magát szemérmesen leplezni próbáló cenzúra jelenített meg. A legutóbbi időkig a legtöbb, amit tehetett az ügyben a mű, hogy jelezte a létüket. Annál sikeresebb volt, minél tökéletesebben kerülte meg az akadályokat, hidalta át a szakadékokat, melyeket a dolgok nevén nevezésének lehetetlensége teremtett író és olvasó között. Közéleti esszéirodalmunk és java publicisztikánk évtizedek óta — persze változó körülmények között — ezeknek a szakadékoknak az áthidalásával kísérletezik. E kísérlet egyik nyolcvanas évekbeli sikeres, egyéni változata Csengey esszéírása. Különös tehetsége a képszerű gondolkodásra valósággal predesztinálta őt erre a sikerre. Hiszen a legreményteljesebb igazmondás a mi politikai felügyelet alatt álló, ellenőrzött közéleti irodalmunkban éppen képek által valósulhatott meg az elmúlt évtizedekben. A metaforikus nyelven, képekben megjelenő gondolatokat többnyire hitelesnek érezzük akkor is, ha a részletekben esetleg pontatlanok, kifejletlenek, nem különböztetnek eléggé. A kép formát ad, amit aztán az értő olvasó megtölt a részletek igazságával. Olyan benyomást kelt, hogy alkotója ki tudja vágni magát a meghatározottságok sűrűjéből, fölé .is tud emelkedni azoknak. Ami tulajdonképpen igaz is. A képszerű közéleti gondolkodás azért tesz ránk oly nagy hatást, mert voltaképpen esztétikai minőséget hoz létre. A képekben beszélő esszéket olvasva vagy hallgatva a művészetté nemesedett közéleti gondolkodás termékeiben gyönyörködünk. Annak a ma már széles körben elterjedt felismerésnek a párjaként, hogy az irodalmat társadalmi körülményeink, az egypártrendszerű politikai berendezkedés logikája politikai szerepvállalásra ösztönözte, ellenzéki politikai párt, pártok valamifajta pótlására, némii itúlzással azt is mondhatnánk, hogy ugyanezen viszonyok 1146
