Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Elek István: Egy militáns szellem a nyolcvanas évekből (Csengey Dénes: A kétségbeesés méltósága) (kritika)
ELEK ISTVÁN Egy militáns szellem a nyolcvanas évekből CSENGEY DÉNES: A KÉTSÉBEESES MÉLTÓSÁGA Csengey Dénes szellemi univerzumában „szállóige fenyegeti” a tájékozódni próbáló gondolkodókat, „nyelvi támaszpontokról” ívelnek fel a metaforák, és kétségtelen, nemcsak az avantgade-ban vonzza őt „a tabula rasa felé törő kép- és konvenció- rombolás ihletett dühe, s a győztes szellemi hadjárat nyomán keletkező űrben felmagasodó új világlátomás” lehetősége. A vissza-visszatérő kifejezés, az „alapítás”, amellyel a legmagasabb rendűnek tekintett szellemi ambíciót és tettet nevezi meg, ugyan nem minden esetben társul a Imiúlit elutasításának és az újat (akarásnak ilyen végletes szenvedélyével, de azzal a szándékkal mindenképpen, hogy „az időt alkalmassá kényszerítse”. (Az én kiemelésem — E. I.) A fülszövegben írói szerepét szabadságharccal azonosítja, melynek pillanatnyi állását mutatja mindenkori helyzete, a könyvet (tehát nyugodtan tekinthetjük e szabadságharc adott szakaszát reprezentáló gyűjteménynek. Nem feledve persze, hogy mást is írt 1979 és ’87 között, nemcsak esszét, kritikát, tanulmányt, hanem szép- irodalmat is, novellát, drámát, ami e kötetben nem szerepel. A pályaszakaszt reprezentáló munkának azért mondom mégis ezt, mert úgy vélem, ezek az 'igazi műfajai, és ezek között is a legelső az esszé. Aki harcba keveredik, persze még nem feltétlenül militáns szellem. Harcolni, akár a szabadságért is, lehet kényszeredetten, kedvetlenül, fájdalmas kötelességérzéssel is. Ám nem így a militáns szellem, ö szereti a harcot. Ezt ném pusztán az mutatja, hogy az írás, egyáltalán a világ szellemi elsajátítása, ami másoknál inkább a játék, kísérletezés, szemlélődés, tűnődés képzetköreit idézi föl, számára egyértelműen a küzdelem, a harc szinonimája. Az viszont már sokkal inkább, ha ezt a küzdelmet a pátosz érzése -lengi be. Ha a -harc, a küzdelem drámai kulisszát növeszt maga köré, és a fenség, az emelkedettség, az ünnepélyesség érzését sugározza. De végképp félreérthetetlen a helyzet, ha virtus dolgaként értelmeződik. Márpedig Csengey kedveli a „pengecsatákat”. Nem lenne nehéz megmintázni róla a magabízó, kezét folyton a kardja markolatán tartó, örökké küzdelmekben forgó és győzni akaró szellemi végvári vitéz alakját, a szellemi harcosét, aki nem ismeri a kétségeket, a hangulati ingadozásokat, mindig világosan tudja, mit akar, keményen, egyértelműen beszél. Mert nem megérteni és megértetni akarja a világot, hanem megmagyarázni, megítélni és megváltoztatni. De legalább akkora a hangsúly e mondat tárgyán is: nem önmagát akarja megérteni és megváltoztatni, -hanem a világot. Mert azzal a lelki alapérzéssel veszi kezébe a tollat, hogy ismeri, érti, önmagát is, a világot is. Keresztury Dezső imionidjia -egy (rádiósbeszélgetésben Aranyról szólva, az önművelőnek két típusa van, az egyik Veres Péter, a másik Arany. Mindketten rengeteget olvastak ifjúkoruktól, de Veres Péter mindenből csak azt asszimilálta, ami az ő kész világnézetét igazolta. Arany pedig az utolsó pillanatig magát a dolgot tanulta. Nem az önművelésen van természetesen a hangsúly, noha a nemzedéki -naplója első részében ifjúi magát Csengey is autodidaktaként jeleníti meg, hanem a tágabb érvényű alkati különbségen. Azt hiszem, Csengey a Veres Péter-í alkathoz áll közelebb. De tal-án -vonzóbb párhuzammal élve, hadd idézzem az általa is (idézett Örkényt, aki azt írja: „Van olyan írói alkat, amelyik korán kifar 1145
