Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Gál Ferenc: Bella István: Az arcom visszakérem (kritika)

esik. Ezért is írja máshol: „Csönd, csönd, te, csönd! Az üvöltés mankója vagy te.” S minél kisebb elemeit vesszük a nyelvnek, annál kisebb az eltérés az ábrázolttól. S hogy a jelek elrendezése során az eltérések ne adódjanak össze, sőt esetleg csökkenjenek, kioltsák egymást, ez a tulajdonképpeni teremtő mozzanat, a mondanivaló költői megformálásának aktusa. Ezért tulajdonít olyan fontos szerepet a hangoknak Bella István, s mégimteább a szavaknak — mint a jelentés alapelemeinek. Nem újkeletű ez a figyelem. Kísérletei során bírálói — például Lengyel Balázs — olykor a nyelvi modorosság veszélyét is felvetették meghökkentő szókapcsolataival, igésítései- vel, vagy éppen főnevesítéseivel kapcsolatban. Mára ez az eszköztár jobbára letisztult. Annak felismerése, hogy az „új” szavak mennyire archaikus erejűvé tehetik a nyelvet, paradoxnak tűnő módon, éppen e lelemények megritkulásához vezetett. Így helyes. Mert nincs szó fitt önellentmondásról. Erő és modorosság között pusztán a mennyiség, a túlhajtottság húzza meg a határt. Bella István is rájött: sorról-sorra való telitalálat nem létezik. Ha van, meg kell találni, ha nincs, körül kell keríteni a jelentést. Juhász Ferenc neve, a magyar költészetben általa kialakított képhalmozó módszer itt feltétlen megemlítendő. Ez a technika nagy képi pontosságot, a burjánzást visszametsző fegyelmet igényel. Bella István verseiben a kettő találkozik. Formai következmény a igiondolatritmus gyakorisága, amit azonban az egész kötet szintjén ellenponthoz a zaklatott, kihagyásos mondatszerkezet, a csúsztatott gondolatok. Egyszóval Bella István azt csinálja, amiről már Az ifjúság múzeumában is érezte, hogy szükségszerű: „Ügy írtam én eddig verset, / ahogy csak népmesék születtek / (...) E dalokat el kell temetnem, / hogy dallá magamat tehessem” — Magát, vagyis a rajta átszűrődő világot, az egésznek egy csakis rá jellemző szeletét.

Helyesebb, ha nem címkézzük föl e szeletet. Mert fölöslegesen torzítanánk, sarkítanánk, egyoldalúsíftainánk. Elkerítenénk olyasmitől, ami pedig hozzá tartozó; egyúttal beidegzett, ám sokszor jogtalan elvárásokat ébresztenénk. Elég annyi: Bella István a magyarságnak elkötelezett ember, de tudja, mint költő akkor tesz legtöbbet, ha minél mélyebb dimenziókat világít át verseivel — úgy a külvilágban, mint saját személyiségének bugyraiban. Ez nyílván alkat kérdése, s ha igen, úgy bízvást állíthatjuk, Bella István szerencsés alkat. Történelmünk elmúlt évtizedei bizonyítják, hová vezet, ha olyanok akarnak tenni a közösségért, a közösség nevében, akik az egyéniség, vagyis saját maguk legalapvetőbb viszonyaival sincsenek tisztában, akik e problematikát átlépték, mint lényegtelent. Bella István éppen e ponton veti meg a lábát. Nem azért, hogy kirohanásokat intézzen — egyszerűen azért, hogy állva maradhasson. Csoóri Sándor zsörtölődik vele emiatt. Szerintem, jó ez így. Mert ha mindenkitől egyforma kilátást várunk, akkor lehet csak zavaró egy Ady mellett egy Babits, egy Kosztolányi, egy Nemes Nagy, vagy egy Pilinszky, akkor komstru- álódik „népiesek” és „urbánusok” fölösleges „ellentéte”, melynek elsimításában a Bella Istvánéhoz hasonló életműveknek fontos szerepe lehet, és kell is, hogy legyen.

Hogy bárki kötetének megjelenésekor mindenki azt kérdezze csak: hol tart a költő pillanatnyilag? Jelen könyvével Bella István a Szeretkezéseink szintézise után egy szerteágazó, analizáló-akkumuiáló stádiumba jutott — vélhetőleg újabb összegzés felé halad.

(Magvető, 1988.)

1144