Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Gál Ferenc: Bella István: Az arcom visszakérem (kritika)

E tekintetben Az arcom visszakérem ciklus a kötet legjavát képviseli, a Zárt kapud előtte 1 azonos színvonalon. Egyén és közösség, ember és emberiség, általában mikro és makro együttállása, egymás mellé helyezése itt a legerőteljesebb. S ebben a viszonylatban az ember: „... ismeretlen, rideg / vagyok magamnak, összegyűrt térkép. / Testnyi tükre valami semminek.” A táj: „A levegőben huzalok, drótok: / kibelezett nap-vezetékek. / Kunkori összevissza fények. / Ahogy kidőlt. Kiokádódott. / Nem működik a föld. Megállt.” A kettő találkozása predesztinálja azt — a ma már sajnos nem is kísérleti — helyzetet, melynek víziója akár Pilinszky János tolla alól is kikerülhetett volna: „S a fövenyen túl a talányon, / csak az idő bordázata, // meg az örök tarajú tenger, / és pergő, csillagfútt Biblia. / A percre róva. Dűnék. Egy ember. // Hallgat. / Nincs kihez szólnia.” Idő, természet, ember egy pontba fut. És ez a pont Bellánál szimbolikus helyen, a fövenyen található. A fövenyen, amit nem a messziről érkezett hajós, vagy a szárazföld belsejéből odaérő vándor szemével kell némi, ha valóban Bella fövenyét akarjuk látni. Ez a föveny úgy van túl a talányon, hogy bizonyosságai lehangolok, hogy nem is-is, hanem se-se, hogy egyetlen úton indulhatunk csupán, de ennek az útnak a végén ez áll: „Éltem. / Elég volt. / Fele égbolt, / fele féltem. // A (Földbe / belefértem.” Egy epitáfium tehát, melyből visszaköszön az „éltem, s ebbe más is belehalt már” keserű iróniája, s e külső héj mögötti tragikus komolysága.

Utóbbi lengi be a kötet utolsó ciklusát a Királyok völgyét. Nem az egyiptomi politikai élet uralkodói nyugszanak itt, hanem a magyar irodalom alakjai közül azok, akiknek Bella István szíve és alkata szerint legszívesebben adná a koronát: Illyés Gyula, József Attila, Nagy László. S még a zeneszerző Vujicsics Tihamér, a színész Visky Árpád. E neveket a nemzetért, a nemzetiségért felelősséget érző és vállaló alkotások, a verseket az elsődleges élményből való kiindulás, az elvont mondanivalónak a Személyes, már-már epikus vázon keresztüli megközelítése jellemzi. Így jutnak el azután egészen a kozmikus távlatokig, a költői eszközöket tekintve a szürrealista képekig és végsősoron mindig a magyarsághoz: történeiméihez, irodalmához, tágabb értelemben vett hagyományaihoz — a mindezt jelentő-kifejező nyelvhez.

Első köteteinek dalokban kifejezésre jutó otthonos érzésviilágát A hetedik kavicstól kezdve felváltják a világ és a személyiség megbomlott összhangjáról tanúskodó versek. Ehhez imost nyelv és világ disszharmóniája, meg nem felelése társul. E kérdés tudatos felvetése, közelítése mára, úgy tűnik, az író ember számára nem megkerülhető. Tandori és az avantgarde líra, valamint az újabb magyar próza megoldásai, megoldási kísérletei után a népies/népiesebb irányzatok képviselői is mind gyakrabban vetik fel tételesen is a leírandó és a leírható közötti különbség állandó okát — a nyelvi korlátokat. Fokozottan jelentkezik mindez az olyan költői alkatnál, amelyik mindig a látvány, a hangzás, a konkrétum felől, mindezeknek az olvasóba való „átültetésével” igyekszik létrehozni egyfajta „megemelt” mondanivalót, jelentésbeli többletet, s közben olyan alapvető kérdésekkel szembesül lépten-nyo- mon, mint az, hogy 'hogyan is adható vissza egy alkonyaiban kirajzolódó kereszt, vagy valamilyen fájdalom.

Sokaknak nem fog tetszeni tán, de véleményem szerint a kötetnek központi kérdése — megelőzve a magyarság-versek problémafelvetéseit is — éppen ez: A világot írni — ahogy a kötet záróversének címe ezt feladatul kijelöli. A hogyanról maga a vers beszél. Ami tulajdonképpen „két példányban” is olvasható,, lévén a nyitóvers az apát idéző két versszak kivételével a zárással egybeesik, keretbe fogja a könyvet. És ez a keret egyszerre aranyozott képkeret, az elkészült művet kiemelő; és durva kaloda, az alkotót műhelygondokkal, a megszólalás nehézségével korlátozó. Mert valóban „magát a világot” kell „írni mindig: fa-fát, láng-dángort, / a lehetetlent, tilos- és hiánymagamat?!” Ez — így — ezzel a két írásjellel, a ráismerés és kétely ma- nifesztumaival, kész ars poetica. De még folytatható: „Azt szeretném, ha nem lenne szavam / semmire sem és minden megénedne. / A csönd, ha csönd konduljon hangtalan ' de üsse át a földet harangnyelve”. Valójában ez a mondatok, szavak közti csönd az egyetlen eleme a szövegnek, mely az ábrázolt világgal tökéletesen egybe1143