Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Gál Ferenc: Bella István: Az arcom visszakérem (kritika)

tokát, látószögeket tekintve az őssejttől a világmindenségig tart az ív, a történelemben az ártatlanságtól, a bűnök bolyhozatáig, mely nem más mint a költő idegrendszere — és ez megint egy adalék ahhoz; minden mindennel összefügg, egymásba zsugorodik és tágul.

Egyetlen kivétel létezik, két szélső pont: „Köztem és köztem ott áll a világ, , mint tükör arcom és mása közt. / Ha rá mosolygok, ő rám: sírni ránt / Örömeit búra, bút örömre főst.” Ezzel válik csak teljessé a válasz, miért is szürkül az arc. A több-komponensű személyiség lényegében rezonőr csupán, ia végső ok az objektív világ milyensége, és e világ Bella István számára legfontosabb tartományai jelölik ki a kötet ciklusait.

Ciklusértékű a nyitányként önállóvá emelt Verseim elé című költemény is, sőt érvényessége kiterjed az életmű egészére, egy egész nemzedék alapélményére. Azokról az írókról, költőkről van szó, kiknek gyerekkora a háború idejére esett, akiknek apja nem tért vissza a családba soha, akik ,apátián nemzedékként” egy életen át dolgozzák fel a magánéleti szférán messze túlmutató, nemzeti méretű tragédiát. E tekintetben a vers az Igék és igák Halotti beszédjének folytatása, de folytatás azért is, mert Bella továbbra is természetből és történelemből komponálja magát, ahogy Kabdebó Lóránt ezt megfogalmazta annak idején. S hogy mi ennek az oka? Az, hogy szinte kizárólag elsődleges élményekből építkezik, még akkor is ha a történelemről beszél, önmaga felől közelíti meg az eseményeket, saját tapasztalatainak körébe vonva képes igazán birtokba venni azokat. Az élmények forrása pedig mindenek előtt a természet Bella számára, ebbe mélyednek intarziaként az első ciklus (Mese az emberiségről) történelmet vizsgáló-magyarázó gondolatai. Ember és természet párhuzamos leépülésének lehetünk tanúi, a folyamat végső fázisa, félig még sejtelem, félig már tény: „... az ember. / Az öröklétsalak.” Ezzel zárul a ciklus, ezzel az ambivalens szóval, mely Bella saját szava, anogy övé az érzés is, a nyelvi teremtéshez szükséges késztetés, mely nem mas, mint az a feszültség, mely az örökléthez kapcsolódó remény és a salak hordozta lemondás, mélypont találkozásakor kisül, és ez az a pont ahol megint vissza kell utalni a személyiség pólusaira.

A következő ciklus, a Zárt kapud előtt, nyitás a magánélet, a szerelem felé, mintha csak kötet szinten ismétlődne meg az a tematikus tágulás, mely fokozatosan az életműben is végbement. De nem egyszerű ismétlésről van szó. Ha legutóbbi kötetének az 1981-es Szeretkezéseinknek, címadó verséhez hasonlítjuk a mostani költeményeket, szembeszökő: a személyes hang mennyire kizárólagos. Az érzéki és érzelmi sík nem siklik át történelmibe, ahogy annak idején, mindvégig megmarad önnön keretei között, és — - mindvégig a múltban! Ez is új vonás: eksztázis helyett emlékezés, bizonyosság helyett kétely, vágy helyett mindinkább a kényszerű lemondások számbavétele. Kivétel csupán az Esti ima és a Jaj, ősz című versek. Ezekben a szerelem képes felülkerekedni az időn, az elsőben egyszerűen megörökítve a vers által, lévén a mű 1967-re datált, a másodikban kimondottan is: „Ősz, ősz! — riad a jaj, harangoz, ' de bennem még fénylik az arcod, / (...) Ha hajad megvakít, / minden jajom magadba temeted. // És: nyár, nyár! Meztelenül elomliik, / s nem levegő: lombtól lombig / gyűrűzik, gyújt tekinteted.”

Ehhez kapcsolható az Oda-vissza fény ciklusból az Áni Máni vekker lesz, melyben a gyerek — a szerelem kiteljesedése — ha játékosan is, de képes befolyásolni, „visszafordítani” az időt — azt, amit Bella maga nem. De az ember ősidőik óta tud valamit, amivel ideig-óráig felülemelkedhet a múló időn. Ez a valami pedig a játék. Az Oda-vissza fény játék a ritmussal, alannyal, szóhatárokkal, a hangokkal, még a hagyománnyal is. Amit hiába keresünk, az a játék a gondolatokkal, s hogy mindez nem oltja ki egymást, az bizonyítja: a játék komoly dolog. Egy kikötés talán — ha olyan ember műveli, aki nem csupán játszani tud. Bella István ilyen. Sőt. Főleg nem játszani tud, s tán éppen ezért fokozottan hiányzik is neki, meglehet mint a csonkolt gyerekkor darabja is. Ugyanakkor idekívánkozik, hogy az Oda-vissza fény szövegei mint versek, nem érik el a kötet egészének színvonalát, a személyiség jelenléte kevésbé intenzív bennük, tudásuk nem olyan mély és egyénített.

1142