Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Gál Ferenc: Bella István: Az arcom visszakérem (kritika)
GÁL FERENC Pomogáts Béla 1982-es Az újabb magyar irodalom című könyvében az új népiesség költői között említi Bella Istvánt. Az 1986-os akadémiai irodalomtörténet az élmény- líra képviselőjeként tárgyalja. Az eltérés oka nem az eltelt néhány esztendőben keresendő, Bella költészete eredendően magában hordozza a fenti kettősséget, sőt versei a nyelvkritikai irányzathoz is erősen köthetők, anélkül, hogy utat nyitnának az ezzel gyakran együtt jelentkező avantgarde-nak. Többszólamúság jellemzi e költészetet. Olyan többszólamúság,, mely nem ábrázolható a kották egyértelműségével, s mely főleg nem érzékeltethető az értekező próza eszközeivel, lineáris menetével. A motívumok fókuszba kerülnek, ezzel azonban új dimenziót nyitnak, a figyelem középpontjába más motívum kerül, hogy periférikussá, de ne mellékessé váljék az is, hogy egyszer visszatérjen a fókuszba megint, a spirál törvényének megfelelően, más szinten — így haladunk az arcból az időbe, időből az apához, apától a történelemhez, onnan a magyarsághoz, a népdalhoz, poétikához, költőkhöz, a költőhöz, vissza az archoz, hogy ezúttal a természet felé induljunk el, a szerelem felé, hogy ismét belépjen az idő — s hogy ugyanaz, vagy másik, annak eldöntése már az olvasó érzékenységét próbáló feladat. Az bizonyos, hogy mindez Bella Istvánnak ebben a könyvében egységként van jelen, saját, öntörvényű világról árulkodik, melyről írni lehet, de ily módon élő másolatot készíteni nem. Kezdjük a címmel: Az arcom visszakérem. Szögezzük le mindjárt — szép ez a cím. Szép, talányos, ugyanakkor árulkodó. Hogy miről árulkodik? Visszafogott hangról, lefolytott szenvedélyről: ezt a címet nem lehet kiabálni, és mégis követelő. De kitől, vagy mitől követeli vissza az arcát Bella? És milyen arcot? A valós, ráncoktól barázdált helyett a fiatalt? Vagy az arc az arculatot, az egyéniséget fejezi ki? És melyik arcot, mikorit — mert hogy nem egy van, arról ez a kötet sem hagy kétséget. A kérdés Bella István költészetében kezdettől él. Első kötetének ;a Szag- Szaggatott Világnak Ceruzasorok című szerelmes versében így ír: „Másokról előbb ruha hullik, én belül vetkezem, / hogy meglásd, / milyen is valóban szemem, / ha nem szürkül benne szorongás.” Erre rímel a következő könyvnek, Az ifjúság múzeumának két sora: „...az életem véresre harapva, / rá tudok-e nézni magamra,...”. Miért szorong a szem? Miért véresre harapva az élet? Az igazi kérdések ezek. Az igazi válasz pedig a mostani kötet Csonka mondatok című verse, mely meglehet, sokkal konkrétabb jelentéssel is bír, igazi mélységét azonban ez a felelet adja meg: „Jön valaki. Belép az ajtón. / A fénybe bámul. Tükröm kinyitja. / Otthagyott boromba belekortyol. / Otthagyott poharam elejti. // Nem gyűlölöm. Helyettem társad. / És talán ő se gyűlöli engem, / ki rég a rég kivágott hársak / szeme színében melegszem.” A több-komponensű személyiség sorai ezek. Szándékosan nem használom a meghasadt szót Bella István ahhoz túlságosan is úrrá tud lenni tudatrétegein. Annyira azonban nem, hogy e rétegek működése ne hasson egymás ellen, hogy az egyén és a történelembe, közösségbe ágyazott ember harmonikusan össze- békíthető legyen, a mindennapok és a vágyak embere nyugvópontra jusson félúton valahol. Pólusok jellemzik ezt a világot, ahogy valószínűleg minden világot, amelyik nem mesterségesen és mesterkélten beszűkített. Az erkölcs terén Káin és Ábel, az időben múlt és jövő, de úgy, hogy az ember már „előre visszaszámol”, a horizon1141 Bella István: Az arcom visszakérem
