Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Fogarassy Miklós: Rekonstrukció (Nádas Péter: Emlékiratok könyve) (tanulmány)
mélyedő tapasztalások artikulált kimondása nélkül. — Magunkba hátrálni, saját énünkben az őszinteség lehető végleteiig menni, boldogság- és igazságkereső életszenvedélyeink gyökereiig ásni a szellem eszközeivel — vallja, sugallja. — Ha hamis nyelvet ladott, és hazugságok, árulások, torzítások egész arzenálját hordta ösz- sze tudatunkban ez a világ, amelyben élnünk adatott — s ezzel úgy ejtett rabul, hogy magunk vagyunk a fogoly és a foglár — akkor a szubjektumban kell kezdeni és folytatni a felszabadítást. A bilincsek széttörésének kísérletét. Felismerve, hogy a testnek a kollektívumban beszélt nyelven inneni beszéde: ősi, tiszta beszéd, és hogy e belülről sugárzó kommunikáció révén néha értik, megértik egymást a létezők. A szeretet beszéde ez, a tekintetek, az érzékek, a gesztusok kommunikációja; valami ősi igazság nyilatkozik meg legmélyebb, elementáris kapcsolatainkban. Ezért is fontos, megnyitni és folyamatban tartani magunkban a gyermekség forrását, amely egykor még romlatlanul, tisztán — bár maga számára, persze, nem "tisztázatlan — jól beszélt ezen a nyelven. A művészet ennek ad hangot, ennek a „némának”. Két művészi közlésmódot tüzetesebben is bemutat a könyv — az egyik a színház és a színészet kifejezésmódja, a másik az írásművészet, az írott szó hatalmas építménye, ami végül is nem más, mint maga a regény, egészében. — Ilyen és ezekhez illeszkedő intenciókra lelhet az Emlékiratok könyve olvasója. Igaz, ezek az eszmék is eljutnak a regény világában önnön falukig, amikor ugyanis a szubjektum:, mely ily módon feltárta, és boldogságát, megváltását remélve a szerelemben mintegy kifordította, kiszolgáltatta magát — halálos kelepcébe jut (Id. a tenger és láp közötti gáton történő önelvesztés halálos ájulását). S ez nemcsak a halál, a pusztulás megrázó ténye, hanem a csődszerűség miatt is fontos mozzanat. Marad tehát az öröm-és-szenvedés-elv jegyében megélt boldogság szétfosz- lása, mivel az egymást szerető testek ősvízébe — a regény talán ilegédenlbb pillanatát idézve: a gyermekkori kádjelenetben kacagva, sikongva, locsogva együtt fürödhetnek még benne — nem lehet visszamenni? Igen, ez marad — mondja könyvünk, de halkan, az eddigieknél rejtettebb fekvésben valamit még hozzátesz ehhez, épp Krisztián emlékirat-jegyzeteinek betoldásával. Azért döntő elem ez, mert ettől a regény énszerű kozmosza felhasad, kinyílik. Első látásra mindössze klasszikus megoldásról van szó. Hiszen igen ismerős a regénykeret, mely szerint ládában, vagy szekrényben lelt leveleik, iratok, töredékek egy másik személy révén terülnek napvilágra. Mi tagadás, Nádas nyíltan, szinte nonchalance-szal veszi élő a regényírás lomtárából ezt a tradíciót, melynek ma már klasszikus színezete lis van, ezzel oldva meg a történetekből való kivezetést, a lezárást is. Az ugyan érdekes, hogy nem keretként adja, nem az élen, s nem zárásként, hanem a rálátó kommentárt és kiegészítést külön egységként beletagolja a regény „főtestébe”, meg az is, hogy a mű egyik főalakjának kezére adja az addigiakat, az írói személyt való mivoltában és művében is. (Bár ennek — Krisztián katonai iskolázásával együtt — hazai előzménye is van, s ekként van ebben valami hommage jelleg laz Iskola a határon „felé”). Mindezzel a fiktivitás modern reflektált- ságát is erősíti, hiszen a teremtett alakot így hirtelen más életszakaszában támasztja életre felnőttként is beleviszi la képbe, mintegy saját magával töretve meg a lírai portrét. Egy furcsa epikai „csel” is járul ehhez, amit azért érdemes említeni, hogy apró mozzanatok példáján érzékeljük e súlyos epikai paradoxon játszi mozgását. Hiszen a Berlinben vendégeskedő író emlékiratai „azt játsszák”, hogy az emlékezések határpontja az idegen országból való hazautazás, igaz, halvány keretként — az első és az utolsó oldalakon — felsejlik az az „idegen ház” is, ahol az egyik őszön munkához lát az író, és ahova két év után Melchiortól képeslap érkezik. Ehhez teszi hozzá Krisztián, hogy barátja meg ő igenis találkoztak az említetteken kívül is egyszer, mégpedig Moszkvában, de mindketten szó nélkül hagyják, s az olvasóra bízzák a kiegészítést a repülőtéri, majd folyóparti házban történt együttiétekről: ez a regény saját játékos implikációja. A Nincsen tovább olyan, a belső színpadon adott, keretből kitörő zárás (ad analogiam: András kitörése a „falból” a Takarítás győri előadásban), amely nemcsak 1134
