Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Fogarassy Miklós: Rekonstrukció (Nádas Péter: Emlékiratok könyve) (tanulmány)

a kivezetést oldja meg, hanem a regény nagyszerkezetének egyik jellegzetes vonását is fenntartja. A „meglelt kéziratok” formula, ahogy Krisztián illeszti a jegyzetek alapján őket össze és sorolja oda a többit a sajátjai után, ennek a klasszikus megoldásnak azt a bennefoglalt értelmét is visszahozza, hogy a mű csupán fragmentum, minta az élet kimondhatatlan, befoghatni!an teljességéből. Ezáltal vissza is mutat az író a hármas szerkezet mozaikos vonására, sőt arra a tartalmi elemre is, mely szerint Thomas táskájában a meg-nem-írt-regény, illetve a meg-nem-írásról készült írások rejtőznek, s ezeknek rejtjelkulcsa meglehet el is veszett — meg előre is utal, arra, hogy a művet végül is a leginkább fragmentális egységgel kell Nádasnak végleg lezárnia. — Aligha képzelhető teltebb töredékesség, a fragmentaritásba végül is belenyugodni nem kívánó munka. Ennek a jellegzetesen huszadik századi alkotói elvnek, a „töredék-lét”-nek a princípiumát vállalja is, de túl is lendül rajta.

Ez a formai vonás — ha még szabad annak, s nem kéne máris többnek nevezni

— egész komolyságát a mű súlypontrendszerének kibillentésében, az elsődlegesen adott én-szféra áthangolásában teljesíti ki. Krisztiánnal ugyanis belép a másik én, és a korábbi hőstől eltérő szuverenitásának színire lépése katartikus hatású. Hogyhogy? Hogy lehet megtisztító hatásúnak nevezni az író-hős brutális meggyilkolásáról olvasottakat, a szerelmes emlékezésben megidézett kisfiútól igencsak különböző „túlságosan józan” átlagmagtyiar vallomásait, ennek a frusztrációit csendes italozással, szexuális kalandokkal egyensúlyozó kétgyermekes közgazdásznak a széljegyzeteit? — kérdezhető.

A másodikként megszólaló én nemcsak reflektál az olvasottakra és annak közös gyermekkorukat érintő részleteire, hanem, mintegy továbbvive barátja önfeltárását, ihletét, maga is nyíltan elmondja a saját életelemző gyónását. Józan önmérséklettel, bizonyos mélyrétegeket szándékosan érintetlenül hagyva, másokat viszont alaposan felásva, és igen pregnáns lelkiismeret-vizsgálattal teszi ezit meg. Krisztián egész kommentárjában van valami alázat is, melyből nem hiányzik a tartás erőteljessége sem, és barátjáról szólva mély és meleg tisztelet is áthatja a tónusát, mintha egy számára át nem látható, de áttetsző, tragikus nemesség, gyermekség előtt hajolna meg. Az a pragmatikusság és evilágiság, mellyel Nádas az ő karakterét itt beállítja, nem zárja ki az érzékenység magas fokát (Id. saját családtörténeti elemzését, erotikus beavattatásának hármasát, moszkvai emlékeinek finom plaszticiitását). A közelhozott művészalak nárcisztikus — mert élt és nézett, elemzett és öntükrözött

— szépsége mellett benne van valami nyers erő, arányos önuralom és másfaja bátorság (ld. gyerrpekkori katonai játékaikat). Ezekkel függ össze az a nem részletezett, és önelemzésében korántsem fitogtatott vonása, hogy tényleg jó ember, spontán segítőkészséggel. Gyermekkarában anyját óvja, később nénjeinek támasza, s hősünknek ő teremt menhelyet a felépüléshez és az alkotáshoz. Krisztián ideológia- mentes pietasa, spontán és gyakorlatias segítőkészsége azt a szamaritánust juttathatja eszünkbe, akiről a példázat irgalmasként beszél.

Ha ezt az ellentpontot vagy kiegészítést a regény egészébe visszahelyezzük, akkor ennek a két szép emberpéldárnynak a csendes, mintegy az „életen túli”, hisz egyikük halála utáni dialógusát is kihallhatjuk a szövegből. Beszédük nem érvényteleníti egymást; együtt mutatnak rá valamire, ami túl van rajtuk; egyetértésük és vitájuk egyaránt kimondatlan. Krisztián nézőpontjából némileg más beállításba kerülnek az addig olvasattak, ami nem jelenti azok relati vizái ását, súlyuk megvonását, de az írói szerkesztés így az énre vetett mosolyt is láthatóvá teszi. Meglehet, hogy a katartikus hatás ebből ered, meglehet abból, hogy két én között már megjelenhet az olvasó számára is ama köztes, az a „dawischen” amelyről Nádas előző regényében a nagyapa beszél.

Aminek, értelme szerint mély a hasonlósága azokkal a „résekkel”, amelyekről az emberi érzékelés elemzésekor olvasunk és amelyek a „'történések ... láncolatában” feltárják, hogy „a szavak és mozdulatok között nyíló . .. résekben, a szabálytalanságokban és tökéletlenségekben található ... a 'törvény, 'ha egyáltalán van ilyen”. A szavak és mozdulatok közötti törvény keresését a regény egészére is érvényesnek vehetjük.

1135